A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Örülök, hogy Frenkl Róbert válaszolt a felvetett kérdésre, üdvözlöm a szerkesztő tájékozódni kész széles nyitottságát, s megköszönöm, hogy elküldte nekem a különböző felekezetek és vallások képviselőitől befutott válaszokat, kérve, hogy – mint „ötletgazda” – én is fejtsem ki a kérdésről a véleményemet. Fontosnak vélem, hogy tisztázzunk fogalmakat, hogy tudjuk, mi az átfedés és a különbség a pietizmus, fundamentalizmus, literalizmus, verbálinspiráció, evangelikalizmus, törvényeskedés, moralizmus stb. között, hiszen a szavak tartalmi fedezet nélkül könnyen válhatnak megbélyegzés, címkézés eszközeivé.

Frenkl Róbert fundamentalizmuskritikájával alapvetően egyetértek, ám az ő pozícióját én a másik szélsőségnek tartom, amely számomra szintén vállalhatatlan. Mint legtöbb írásában, itt is keveredik a háború utáni ébredési mozgalom iránti nosztalgia mai szekuláris világlátásával. Pedig nosztalgiából nemcsak a mai nemzedéknek, de az ébredés egykori embereinek sem lehet megélni. Az ige mondanivalójának ugyanis mindig ma kell megszületnie, azt mindennap újra ki kell találnunk; ami tegnap lélek volt, ma már betű, ami tegnap evangélium volt, ma már törvény vagy kedves, nosztalgikus emlék csupán. Én bizony hiszek abban – mert mindennap megtapasztalom –, hogy a Szentírás napi igéi lehetnek útmutatók aktuális feladataink számára. Természetesen nem mágikusan, hanem értelmesen. De térjünk a témánkra!

A fundamentalista szónak is több jelentése van. Szinte mindegyik negatív. Lesz majd egy pozitív vonatkozása is, amelyről szintén szólni kívánok. Híveink sokszor értetlenkedve panaszkodnak, nem értik, mi közük lehet az öngyilkos iszlám fundamentalista terroristáknak a Szentíráshoz hűséges jámbor keresztényekhez.

A fundamentalizmus valóban olyan vallási jelenség, amely mindhárom monoteista vallásban: a zsidóságban, a kereszténységben és az iszlámban is fellelhető. Az is helyes észrevétel, hogy a vallás és a politika mindhárom világvallásban jelentkező sajátos keveredése és összefonódása is fundamentalizmus. A politikai érzelmekkel és indulatokkal összekeveredett hitvallás félelmetes és veszélyes szellemet engedhet ki a palackból akár a Közel-Keleten, Amerikában vagy Magyarországon.

Mindhárom monoteista világvallás a kinyilatkoztatás vallása, s ezért mindegyikben a szent könyvnek (héber biblia, az ó- és újszövetségi Szentírás, Korán) központi szerepe van. A szent iratokhoz való viszony, azoknak isteni tekintélye, inspirációja és értelmezése mindegyik vallásban a hitélet alapjának, „fundamentumának” tekinthető. A fundamentalizmus ezért elsősorban hermeneutikai (bibliaértelmezési) kérdés.

Az elnevezés egy 20. század eleji észak-amerikai protestáns mozgalomra utal, amelynek képviselői Fundamentals (Alapelvek) címen traktátusokat jelentettek meg, s a modernizmus ideológiájával szemben védelmükbe vették mindenekelőtt a Biblia tévedhetetlenségét és a hagyományos dogmatikai tételeket.

Mint látni fogjuk, a fundamentalizmust joggal tekintik negatív jelenségnek, ezen a ponton azonban hadd utaljak egy pozitív aspektusára is! Ez pedig az alapokhoz való visszatérés igénye a tanításbeli torzulás, a korszellemnek engedő erózió idején. Talán meghökkentő, amit most mondok: ebben az értelemben bizony Jézus és Luther is „fundamentalista” volt. Ugyanis a Hegyi beszédben Jézus a kortárs törvénymagyarázókkal, a kor „modernjeivel” szemben Isten eredeti törvényére, a szeretet parancsára irányította a figyelmet, visszanyúlt a kezdetekhez, egészen a teremtéshez. (Persze a Hegyi beszédet úgy is értelmezhetjük, hogy a kor fundamentalistáival szemben érvelt.)

Másfél évezreddel később a késő középkor divatos allegorizáló magyarázatai ellenében Luther és a reformátorok pedig Pál apostol nyomán az eredeti, jézusi alapokra, a fundamentumra (1Kor 3,11!) vezették vissza a keresztény egyházat. Minden megújulási mozgalomban ezért szükségszerűen van egy ilyen értelemben vett pozitív „fundamentalista” gesztus. Ha a gesztus, a jó szándékú korrektívum megmerevedik, akkor ideológiává, fundamentalizmussá torzul.

A következőkben a fundamentalizmusról mint negatív jelenségről szólunk.

Nem véletlen, hogy a fundamentalizmus Észak-Amerikában elsősorban református s nem evangélikus környezetben jelentkezett. Mindennek okai hitvallásaink különbözőségére vezethetők vissza: szemben a református hitvallásokkal (Heidelbergi káté, Második helvét hitvallás) az Ágostai hitvallásban vagy Luther Kis és Nagy kátéjában nincs külön a Szentírásról szóló hittétel. Luther számára ugyanis az evangélium élő hangja a lényeges: az írott igét megelőzi a szóban hirdetett ige, az Írás csak átmeneti állapot: az ige nem kíván betű vagy könyv maradni, mert azt igényli, hogy ismét szóvá váljon, hogy azt hirdessék. Luther mindvégig azt hangsúlyozta, hogy a Szentírás a Krisztusról szóló tanúságtétel („hang”), amely törvényként és evangéliumként szólít meg bennünket.

A 17. századi lutheri ortodoxiában azonban megmerevedett a lutheri tanítás, s a Szentírás formai tekintéllyé, úgynevezett „papirospápává” torzult. Ekkor alakult ki a „verbálinspiráció” tanítása, amelyet egyik képviselője így fogalmazott meg: „A Szentírás szerzőit Isten írnokainak, Krisztus eszközeinek és a Szentlélek jegyzőinek és krónikásainak nevezzük… e szerzők Isten írótollai és az igét diktáló és inspiráló Szentlélek jegyzői és írnokai voltak.” Evangélikus környezetben ezt a verbálinspirációról szóló tanítást tekinthetjük fundamentalizmusnak. Amerikában az úgynevezett Missouri Synodban lett meghatározó ez a konzervatív, másokat (még az úrvacsora közösségéből is!) kizáró szemlélet.

A bibliaértelmezés kérdése tehát alapvetően két csoportra osztja egyházainkat: konzervatívok és modernek, illetve fundamentalisták és liberálisok táborába.

A konzervatívok közé tartoznak a német és a finn ébredési mozgalmak hatását tükröző evangélikus „pietisták”, illetve főleg a református és a szabadegyházakban megmutatkozó angolszász lelki hatásra utaló „evangelikál” (evangéliumi) keresztények, akik a megtérést s az új életben járást hangsúlyozzák. Az evangelikálok konzervatívok, de nem fundamentalisták! A pietisták élet-keresztények, a fundamentalisták könyv-keresztények.

Ezért a legmélyebb ellentét a fundamentalisták és a liberálisok között van. Az egyik a Biblia minden szavát Isten igéjének tekinti (ez a „plenáris inspiráció”), míg a második a Biblia emberi-történelmi meghatározottságát hangsúlyozza. Az első sokszor hitetlennek véli a másikat, a második pedig csőlátásúnak, rajongónak nevezi az elsőt.

Saját kutatásaim alapján verbálinspirációnak vagy fundamentalizmusnak nevezem azt a szemléletet, amely a Bibliát minden tárgyi szempontból tévedésmentesnek, tehát emberi szempontból, tudományosan (biológiailag, földrajzilag) történelmileg is csalatkozhatatlannak véli, mert szó szerint „igaz”-nak tekint benne mindent. Joggal mondta erre egy 19. századi gondolkodó (Coleridge), hogy az isteni „inspiráció” nem isteni „információt” jelent.

Egy református szerző (Szabó Imre) úgy fogalmaz, hogy a fundamentalizmus az egész Bibliát egy zárt, harmonikus rendbe próbálja illeszteni, s ebből a teológiából tan lesz, abból pedig majd törvény. Ráadásul a különféle fundamentalizmusok is mind megalkotják saját zárt rendszerüket, amelyek sokszor a legélesebb ellentétben állnak egymással. Mindezt a szerző az emberi agy működésének illusztrálásával világítja meg. Közismert, hogy az agynak két féltekéje van: a jobb oldali az inspiráció, az intuíció, a szellemi látások helye, a bal oldali pedig a ráció, a logika, a gondolkodás központja. Amíg az eksztatikus megnyilvánulásokat képviselő karizmatikusok az agy jobb oldali féltekéjét, a racionalista fundamentalisták a bal oldalit abszolutizálják. Az előző csoport tagjainál csak a Lélek uralkodik, új kinyilatkoztatásokat ad, s az ige elsikkad. A fundamentalizmus esetében ennek fordítottja történik: a racionalitás válik uralkodóvá, amelyik elzárkózik a Lélek hatásaitól. Az előző a racionalitástól, az utóbbi a Lélektől fél.

Jó, ha tudatosul bennünk, hogy a fundamentalizmus egyértelműen a modern gondolkodás mellékterméke, pontosabban a modern gondolkodással szembeni védekező ideológia, amely bár opponálja a modernitást, megmarad annak rendszerében. A fundamentalisták mindig is szeretik hangsúlyozni (legtöbbször persze másod- vagy harmadkézből szerzett információik alapján), hogy a legújabb kutatások „bebizonyították” a Biblia minden szempontú tévedhetetlen igazságát. Ez a szellemiség pedig idegen a Bibliától, hiszen saját ideológiájának alátámasztására kívánja használni azt.

Fontos látnunk, hogy a Szentírás nem törvénykönyv, amelynek minden betűjének szó szerint kellene engedelmeskednünk. A Szentírás különböző korokban, különféle emberek által íródott, s így magán hordozza annak a kornak a nyomait is, amelyikben keletkezett. A Szentírás a mulandó és tökéletlen emberi beszédbe öltözött isteni szó. Tetszett Istennek, hogy törékeny cserépedénybe rejtse az ő kincsét, az evangéliumot (2Kor 4,7).

A Szentlélek által megvilágosított értelmünk segítségével beláthatjuk, hogy a Bibliának nem minden egyes szava Isten igéje. Isten igéje kétezer éven keresztül már akkor is szólt, amikor még nem volt Biblia.

A bibliai szó a Szentlélek megelevenítő munkája következtében válik igévé, bibliai kifejezéssel a „Lélek kardjává”. A Szentlélek azonban a bibliai szavakat nem mechanikusan és automatikusan teszi kardjává. A Szentírást a Krisztus-hit fényében olvassuk, s azok a mondatok, amelyek ellentmondanak a szeretet elvének vagy Jézus történetének, nem válnak a Lélek kardjává. A bosszúzsoltárokat ezért nem választjuk igehirdetési alapigének. Vannak olyan szövegrészek, amelyek a történelemben nem megtéréshez illő, hanem mérges, például antiszemita gyümölcsöt teremtek. Ilyen például Mt 27,25: „Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon.” (Károli-fordítás) Ez sem válhat a Lélek kardjává.

Bármennyire is tiszteljük és szeretjük a Szentírást, vigyáznunk kell, hogy betűi ne váljanak külső törvénnyé számunkra. A törvény betöltése a szeretet. A bibliai szöveg központi üzenete az evangélium és nem a törvény, de az is igaz, hogy a törvény nélkül nem tapasztalhatjuk meg az evangélium erejét.

Vigyázzunk, hogy hitünk centruma ne tolódjon el: ne a Bibliában, hanem az Atya, Fiú, Szentlélek Istenben higgyünk! A „Biblia-hit” („papirospápa”) – bálványimádás!

Néhány évtizeddel ezelőtt egy, a Bibliát nagyon jól ismerő, ám a „Biblia-vallás” csapdáját elkerülni képtelen testvérrel folytatott vitámban egy gondolat segített számomra megvilágítani a lényeget: „Isten beszéde nem azért igaz és szent, mert meg van írva, hanem azért van megírva, mert igaz és szent!” Óriási a különbség! Ha ezt belátjuk, akkor elkerüljük az Írás-hit, a fundamentalizmus veszélyét, s nem csinálunk merev, fenyegető törvényt az evangéliumból.

A Szentírás betűje akkor válik a Lélek kardjává, ha a meghalljuk Isten hangját. A hit hallásból van, s ahhoz, hogy „hitből hitbe” halljunk, közösségre van szükség. Fontos, hogy az Isten igéje teremti a közösséget. Az egyház Isten igéje hirdetésének az eredménye, ám az is igaz, hogy azért hirdettetik Isten igéje, mert van egyház. Amint a Szentháromság Istenben és nem a Szentírásban hiszünk, úgy az Apostoli hitvallás értelmében hisszük az anyaszentegyházat és a szentek közösségét, de nem az egyházban hiszünk. Az Írás olyan, mint egy partitúra: meg kell szólaltatni vagy el kell énekelni ahhoz, hogy megértsük; ennélfogva az egyház imádkozó, szolgáló és hűségesen tanúskodó közösségekben kel életre, és értelmezi az Írást. A Lélek kelti életre a betűt.

Mindeddig a fundamentalista Írás-hit veszélyeiről szóltam. Mindazonáltal a (rejtetten vagy nyíltan) fundamentalista testvéreinket is szeretnünk kell. Valakit akkor szeretünk, ha megszólítjuk őt, ha párbeszédet kezdeményezünk vele. Mert mindenkitől tanulhatunk. A fundamentalistától például bibliaismeretet. Megbélyegzéssel, címkézéssel nem megyünk semmire.

Fabiny Tibor (ifj.)

::Nyomtatható változat::