Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Luther zsoltárparafrázisa, az „Erős vár a mi Istenünk…” kezdetű énekünk közép-európai evangélikusságunk himnusza. Fontosabb egyházi ünnepeink elképzelhetetlenek a felállva énekelt „254-es” ének nélkül. Johann Sebastian Bach „Ein feste Burg ist unser Gott” című kantátája az „Erős várunk” elementáris erejű, himnikus feldolgozása (BWV 80). Többek között ezt a reformáció ünnepére készült kantátát adta elő a Lutheránia ének- és zenekar Kolozsváron október 22-én este az evangélikus templomban, nemzeti ünnepünkre emlékezve.

Kolozsvár, Erdély fővárosa ezer szállal kapcsolódik a magyar kultúrához, ezért fel sem merülhet a kérdés, mit is keres ott egy magyar kórus. A Lutheránia énekkara szellemi értelemben „hazamegy” a kolozsvári evangélikusok templomába. Kendeh-Kirchknopf Gusztáv ennek a gyülekezetnek volt a lelkésze, míg 1926-ban menekülni kényszerült a román hatóságok elől. Ekkor került Budapestre, a Deák térre lelkésznek, ahol többek között újraszervezte a gyülekezet „dalárdáját”, a Lutherániát. Az ő működésétől kezdve tekinthetjük a mai értelemben vett gyülekezeti, egyházi kórusnak a Lutherániát. A régi karnagy fényképe már a templom sekrestyéjében „ráköszönt” a vendégekre, emléktábláját pedig a templom belső falán nézhették meg.

A Lutheránia énekkara Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke meghívásának eleget téve, a Déli Egyházkerület támogatásával jutott el Kolozsvárra. Október 22-én, vasárnap délelőtt istentisztelet keretében szolgált először a kórus. Magyar szerzők – Kodály Zoltán és Kapi Gyula – kórusműveit adták elő; orgonán Mekis Péter működött közre. A Protestáns Teológiai Intézet ebédlőjében elfogyasztott ebéd után a kórus tagjai megtekinthették a város legfontosabb nevezetességeit.

Erdélyben mindig megrendíti az embert a gazdag nemzeti múlt, a küszködésekkel teljes közelmúlt és jelen, valamint a néha reménytelennek tűnő jövő feszültsége. Különösen így van ez, ha helyi emberek mesélnek múltról, jelenről, jövőről. A vendégek jártak Kolozsvár 1956-jának szimbolikus helyszínén, a Házsongárdi temetőben is, ahol ötven évvel ezelőtt, halottak napján csendes megemlékezést tartottak a magyar forradalom elesettjeinek emlékére. A hatalom itt talán még a magyarországinál is könyörtelenebbül csapott le a megemlékezőkre: többéves börtönbüntetésre, a Duna-deltába való internálásra ítélték a résztvevőket, akiknek a legnagyobb bűnük az volt, hogy elénekelték a magyar himnuszt.

A vasárnap esti kantátazenés áhítat volt a kolozsvári evangélikusok 1956-os megemlékezésének csúcspontja. Adorjáni Dezső Zoltán bevezető áhítata után dr. Cseh Áron Gusztáv kolozsvári főkonzul ünnepi beszéde nyitotta meg az alkalmat. Az ünneplő gyülekezet teljesen megtöltötte a templomot; az eseményt a testvéregyházak püspökei is megtisztelték jelenlétükkel.

A már említett BWV 80 előtt még két Bach-kantáta szerepelt műsoron: a BWV 5 (Wo soll ich fliehen hin) és a BWV 84 (Ich bin vergnügt mit meinem Glücke) szólókantáta Zádori Mária előadásában. Az este szólistái rajta kívül Schöck Atala, Szabó Sebestyén és Holló Csaba voltak. A kórust és a zenekart dr. Kamp Salamon vezényelte.

Bach 80. kantátáját mindig felemelő érzés énekelni. Ezt a felemelő érzést azonban Kolozsváron elhomályosította egy másik élmény. A kantáta végeztével felhangzó taps lecsendesedése után elhangzott a magyar himnusz, illetve ahogyan Adorjáni Dezső Zoltán fogalmazott, „nemzeti imánk”. Leírva talán „papos” szófordulatnak tűnik, a kolozsvári evangélikus templomban azonban valóban imádsággá nemesült Kölcsey költeménye. Felzendült benne a múlt minden fájdalma és elnyomása, amikor a magyar himnusz eléneklése ezen a helyen bűncselekménynek számított; s felzendült benne a jövőért érzett aggodalom és hit, melyre oly nagy szükségünk van határon innen és túl.

Különféle nyelvi és kulturális gyökerekkel rendelkező evangélikus egyházunkban nem szerencsés, ha nemzeti és egyházi identitásunkat összemossuk. Luther Márton és a magyarok himnusza 2006. október 22-én azonban úgy talált egymásra Kolozsváron, hogy minden jelenlévőnek valódi ünnepet jelentett.

Kertész Botond

::Nyomtatható változat::