Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Abban egyetértettek a zenekar tagjai, hogy indulásakor a Promise a barátságot, a sokszínűséget, illetve a tanult képességek és a mögöttük rejlő lélek egységét jelentette; keresték, hogyan fejezhetnék ki azt, ami bennük van.

Aradi Bandinak komolyzenészként is megfelelt ez a színvonalas zene. Bandi testvére, Gyuri így emlékezik: „A legszorosabb baráti-testvéri közösségként létrejövő Promise az egyetemi időszakomat fémjelzi. Kollégiumi zenekarként indultunk, az első próbák a teológia egy kollégiumi szobájában zajlottak. Eleinte évfolyamtársak, barátok támogató légkörében játszottunk, aztán kilépve a falak közül az evangélikus egyház megannyi gyülekezete előtt is, például Pécsen, Kőbányán, Balatonbogláron, Szélrózsa fesztiválokon, ezenkívül Bonyhádon, Békéscsabán és számos más helyen. A legtermékenyebb időszakban nem volt olyan hónap, amikor egy-egy hétvégén két-három helyszínen ne szolgáltunk volna.”

Csabi: „A Gryllus Danival – aki az első CD-nket kiadta – való kapcsolat révén játszhattunk a diósgyőri Kaláka fesztiválon, illetve művelődési házakban, és így világi kihívásokkal is szembesülhettünk. Jó volt nem egyházi emberektől is pozitív visszajelzést kapni.”

Smidéliusz Gábor számára a Promise barátságból kiinduló és azon túlmutató vállalkozás, illetve ennek a néhány embernek a közös gondolkodása és a szövetsége révén megfogalmazott ígéret volt, amely által más emberekkel is megoszthatták a hitüket.

Lénárt Viktor a közös látást hangsúlyozza. Vallomása szerint „nagyon különböző emberek vagyunk, de volt egy nagyon erős közösségünk a zenélésben. A sokféleségünk, az, hogy mindannyian mások vagyunk, fejlesztőleg hatott ránk.”

Smidéliusz András 1993-ban kapcsolódott be a zenekarba, versmegzenésítésekkel járulva hozzá az örömhír ily módon való terjesztéséhez. „Nagyon sok életre szóló emléket őrzök a Promise-szal kapcsolatban, ezek közé tartoznak »nagy utazásaink«: 1995-ben Németországba, aztán 2003-ban Finnországba” – mondja.

Noszticzius Vilmos a zenekar CD-inek produceri munkáit végző INITA Hangstúdió tulajdonosa és például a 120 évszak alkotója. Számára a Promise annak idején a zenei önmegvalósítás részét képezte, mára inkább családot jelent.

Maci, azaz Huszák Zsolt, a leglazább gitártanárok gyöngye rangos dolognak tartja, hogy egy ilyen együttesben, mint a Promise, neki helye van. Meglátása szerint az együttes az évek során zeneileg érettebb lett, az viszont nem változott, hogy – amint mondja – „ugyanúgy a szívem csücske, mint eddig volt”.

„Célunk: a hitünket, látásmódunkat költői módon elmondani.” (Aradi György)

Csaba a következőképpen fogalmaz: „Az a vágy hajtott bennünket, hogy az életérzéseinket megfogalmazva megmutassuk, amink van, s hogy végső soron segítsünk másoknak, hogy megtalálják a kapcsolatot Istennel – kevésbé szájbarágós stílusban.”

Gyuri: „A Promise és a versmegzenésítések teljesen új színt hoztak az ifjúsági zenélésbe. Legnagyobb elődünknek a Győri János Sámuel-féle zenei világ tekinthető, az Ősök fesztiválról. Gábor, Csaba, aztán András voltak a legtermékenyebb zeneszerzők, de mindannyian aktívan részt vettünk a komponálásban. Nem amerikai beatzenekar voltunk, hanem egyéni stílust hozott ez a különleges felállás.”

Vilmos a koncepció változásáról gondolkodva megállapítja, hogy ez a Promise esetében tükörképszerűen hasonló ahhoz, ahogy a Jézus Krisztus szupersztár a leglázadóbból a legkonformabb keresztény művé vált. A deszakralizálódás lezajlott, mára már elvesztette az élét. Gábor ezzel szemben úgy látja: „A Promise szakralitás nélkül kiüresedett volna. Az persze lehet, hogy elveszett az a lelkesedés, ami az elején hajtotta a tagokat. Ez az egész súrolta a profikra jellemző igényességet, de el soha nem érte. Ez is egy dilemma – amatőrök vagyunk, és mindig valami profira vágyakoztunk. De hiszem, hogy van spirituális tűz a zenekarban, mert e nélkül nem létezett volna ennyi ideig.”

Viktor fogalmazta meg a leghatározottabban, amiről a zenekar többi tagja is beszélt: „A Promise egy olyan modell volt, ami egyházi értelemben is nagyon fontos lett volna – az egyház vezetése látott, de nem látott meg minket. Kaptunk támogatást, de – nagyon alulról. Az egyházi élet szerves részévé tenni a zenekart nem volt egyszerű. Sokkal többet lehetett volna ebből a potenciálból kihozni, ha az egyház idejében felismeri és támogatja.”

Kérdésemre, hogy valaha is megfogalmazódott-e bennük a gondolat, hogy csak a zenekarral foglalkozzanak főállásban, Csaba szerényen azt válaszolta, hogy igen, de ehhez túl kis egyház vagyunk. (Megjegyzem, érdemes megfigyelni, hogy az ifjúsági munkában milyen hatalmas szerepe van a keresztény könnyűzenének. Például amerikai testvéreinknél főállású zenekarok végzik ezt a rendkívül komoly missziós szolgálatot a fiatalok között. Ha csak azt nézzük, hogy a Promise milyen lelki hatással volt sok-sok magyar fiatalra, láthatjuk, hogy ez az egyik „legütősebb” mód a fiatalok megszólítására ma az evangélikus egyházban is.)

„Minden mindennel összefügg” – vallja Csaba. „Tíz évvel ezelőtt, mikor nagyon sokat találkoztunk, effektíve együtt éltük az életünket. Én már házasember voltam a zenekar megalakuláskor. ’93-ra, az első saját kőbányai koncertünkre született Bence fiam. Akkor már majdnem egyórás műsort adtunk. Nagyon hálás vagyok a feleségeinknek, akik sok terhet hordoztak abból, amit a Promise jelentett. Végigkísértük egymást a szerelmek, házasság, gyermekáldás útján.”

A promise-os csapat aztán egyre szaporodott az évek során. Csaba mosolyogva jegyzi meg, hogy az egykori csecsemők mára nagy gyerkőcökké cseperedtek. A zenekar tagjait továbbra is szoros kötelékek fonják össze, például néhányan keresztszülei egymás gyerekeinek – a barátság tehát megmarad, csak a forma változott, változik.

Az esetleges konfliktusokról Gábor így beszélt: „Persze hogy voltak konfliktusok. De tizenöt évig együtt dolgoztunk! Ez önmagáért beszél. Azért lehetett ez így, mert igenis volt közös alapunk: a hitünk.”

Gábor, folytatva a Promise által megkezdett utat, gyülekezeti-ifjúsági területen szeretne továbbra is mozogni. Az a terve, hogy gyülekezeti szinten, projektekhez kapcsolódva kialakít egy kis csapatot, amely gyülekezetekben, iskolákban, fiatalok között játszhatna.

Viktor a Promise-ból való kilépéssel és a mostani lezárással is már a következő feladatra figyel. Úgy véli, meg kell tanulnunk elengedni a dolgokat az életünkből, meg kell tanulnunk hálásnak lenni azért, ami volt, és nem siratni, hiszen a múlt tényei lépcsőfokká válnak az új tennivalókhoz vezető úton – részei lesznek a folytatásnak.

Csaba örömmel adná át a lantot a jövő nemzedékének. Bandi a tér és idő kereteiről beszél, és így biztat: „A tizenöt év után elkövetkező búcsúkoncert után a Promise tovább él a felvett hanganyagokban és a barátságban, amely lehetővé teszi, hogy ebből bármikor újra zene legyen. Számomra a Promise mindig azt fogja jelenteni, amit együttesünk neve: azt az ígéretet, amelyet mindannyian hordozunk.”

Frenyó Anna

::Nyomtatható változat::