Cantate

Kitekintés

Hozzászólás a cikkhez

Énekeskönyvünk felépítését, stílusrétegeit, énekeink keletkezését ismertető sorozatunk mai része kitekintés. Személyes élményekről, tapasztalatokról szól. Arról, hogy mit jelent az evangélikusok számára Németországban – ahogy mondani szoktuk: „a reformáció hazájában” – a gyülekezeti ének, az egyházi zene. (E. Zs.)

A reformáció történetét felelevenítve, a Wittenbergben, Marburgban, Heidelbergben történt eseményekre gondolva vagy a legjelentősebb reformátorok – Luther, Zwingli, Kálvin – nevét említve gyakran elfeledkezünk arról, hogy a reformáció történetében milyen fontos szerepet játszott az ének és a zene mint az evangélium terjesztésének, a hitben való megerősödésnek az eszköze. Betölti-e vajon még ma is ezt a szerepet?

A németországi protestánsok egységes, új – alig tízéves – énekeskönyvből énekelnek. Ennek jelentős része (535 ének) az egész országban azonos, mintegy 150 ének pedig egy-egy nagyobb régió fontos szöveg- és dallamkincséből tevődik össze. Ez az énekeskönyv minden templomban megtalálható az istentiszteleti gyülekezet létszámának megfelelő példányszámban.

Elsőként a benne lévő gyülekezeti énekekről kell szólnom. Legfőbb jellemzőjük talán az egész keresztény zene történetét felölelő sokszínűség, szövegi és stílusbeli gazdagság. Ebbe éppúgy beletartoznak a gregorián himnuszok, Luther énekei vagy az ellenreformáció és a pietizmus korának énektermése, mint a modernebb hangvételű, kortárs szövegű, 20. századi zenei nyelven írt énekek. Hallatlanul fontos ez. Hiszen ahogyan egy énekeskönyvben megfér egymás mellett az öt évszázaddal ezelőtt keletkezett Luther-ének, Taizé egy-egy éneke, egy jamaicai népdal és egy dzsesszstandard, úgy énekelhet együtt egy istentiszteleten, egy énekeskönyvből, egy tempóban idős, középkorú és fiatal egyaránt. Így lehet maga az istentisztelet is sokszínű – hiszen a gyülekezet is az –, így szolgálhatja az ének stílusa, tempója, hangulata leginkább az evangélium hirdetését.

Azt, hogy a német evangélikusok a keresztény zene régi hagyományába is belesimulnak, leginkább a liturgikus énekek rendszeres istentiszteleti használata bizonyítja. A lelkész és a gyülekezet párbeszédeként hangzik el az istentisztelet elején a köszöntés (Az Úr legyen veletek! – És a te lelkeddel), a Kyrie és az úrvacsorát bevezető felszólítás (Emeljük fel szívünket! – Felemeljük az Úrhoz). Az énekeskönyv ezeken kívül is számos liturgikus éneket tartalmaz, köztük teljes reggeli (Mette) és esti (Vesper) istentiszteleti rendet énekelt zsoltárokkal. E rendeket sok gyülekezetben használják. Éppen a liturgikus énekek adnak leginkább lehetőséget arra, hogy a gyülekezet tagjai – az igeolvasáson, adománygyűjtésen és az úrvacsoraosztásban való közreműködésen kívül is – aktívvá váljanak az istentiszteleten. Egy-egy részt ugyanis sokszor a gyülekezet – akár csak néhány tagból álló – énekkara vagy éppen a jelen lévő fiatalok és gyerekek énekelnek.

Mindez persze nem volna lehetséges az istentiszteletek időben és széles közösségben – lelkésszel, kántorral, egyházfival és más szolgálattevőkkel együtt – való tervezése nélkül. A – sok helyen – felsőfokú végzettségű, megbecsült egyházzenész, kántor alkalmazása, a rendszeresen gondozott, karbantartott orgonák, esetenként egyéb hangszerek használata, egy-egy kánon spontán, közös eléneklése az istentiszteleten csak egy-egy kiragadott példa a lehetőségek gazdag tárházából. De ezek Németországban – s látjuk talán: mindenütt a világon, nálunk is – hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a gyülekezeti ének, az egyházi zene betölthesse küldetését, azaz egyesítse az énekelt imádságban a Krisztusban hívőket. Művelésével így láthatóvá válhat az, amit Pál apostol – a címben kissé elferdített – mondata idősnek és fiatalnak egyaránt üzen: „…ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28)

Wagner Szilárd

::Nyomtatható változat::