Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Ahogyan minden évben szokás, az idén januárban is ökumenikus imahéten vehettünk részt, együtt, a Krisztusban hívők minden felekezetből, hogy megéljük, átéljük újra a Krisztussal és általa egymással megélt közösséget. Ahogyan minden évben… Ez a szokás a keresztyén egyházban azonban nem laposodhat soha megszokássá, rutinná, sohasem veszíti, sohasem veszítheti el aktualitását. Élő, lüktető szívverése ez a Krisztus testének. Az imádság az egyház lélegzése.

Bár olyan természetessé válna mindannyiunk számára a mi Istenünkhöz való fohászkodás, amilyen természetes minden ember számára a lélegzetvétel! S valóban hasonlít is ahhoz, hiszen imádság nélkül lehetetlen hitünkben megmaradni, Istenre bízott életünket megélni, s az imádság hiányát ugyanúgy megérezzük, mint a lélegzetvételét – még ha jóval lassabban is, de mélyen és súlyosan.

Bárcsak olyan természetes lenne! De a lelkünk igényeit, figyelmeztetéseit könynyen és gyakran elnyomják más hangok, más vágyak, más célok. Az imádságot ezért akarni is kell, így válhat lelkünk lélegzetvételévé.

Dietrich Bonhoeffer 20. századi német evangélikus teológus a beszédhez, a beszélgetéshez mint az ember egyik legalapvetőbb megnyilvánulásához hasonlítja az imádságot. Azt írja a Miatyánkkal kapcsolatban: „Meg kell tanulnunk imádkozni. A gyermek megtanul beszélni, mert édesapja beszél hozzá; apja nyelvét tanulja meg. Ugyanúgy tanulunk meg Istenhez szólni, hisz Isten is beszélt és beszél mihozzánk. A mennyei Atya nyelvén tanulják az ő gyermekei a vele való beszélgetést. Mi úgy kezdünk el Istenhez imádkozni, hogy az ő szavait ismételgetjük. Nem szívünk hamis és összekuszált nyelvén, hanem a Jézus Krisztusban hozzánk szóló Isten világos és tiszta beszédének nyelvén kell őt megszólítanunk; ez az a nyelv, amelyen Isten meg akar hallgatni bennünket. (…) Az Istentől jövő szavak lépcsőfokain keresztül jutunk el Istenhez.”

Hasonló tapasztalatokat, hasonló gondokat látunk és élünk meg mindannyian, minden felekezetben. S ahogyan az ökumenikus imahetek alkalmain ez újra és újra megjelenik, hasonló a megoldáskeresés, az útbaigazítás kérésének módja is: az imádság. Különbözőségeink, széttagoltságunk fájó és nehezen oldható gondja mellett reménységet adhat számunkra, hogy a legfontosabb dologban, az Isten előtti megállásban, a hozzá való fohászkodásban egyek tudunk lenni, az Úrtól tanult imádságot együtt tudjuk mondani.

Mert a legfontosabb dolog a világon az, amit Isten tett. A második, az ember válasza az elsőről szól, de nem takarhatja el azt. Az egyház csak a második helyen lehet. Emlékeztessen ez bennünket saját legfontosabb dolgunkra, az istentiszteletre és az imádságra!

Az a haszonelvű világ és haszonelvű gondolkodás, amely körülvesz bennünket, értetlenül áll a haszontalannak tűnő imádság előtt. Az azonnali és mindig több eredményt követelő világ számára szóló üzenet is a Krisztusban hívők Isten előtti megállása, elcsendesedése, látszólagos semmittevése. Azt üzeni korunk harsány, de bizonytalan, önmagában is kételkedő embere számára, hogy a teremtő Isten szemében mi magunk vagyunk az érték, neki mi vagyunk értékesek, gyengeségeink, tévedéseink, hibáink ellenére és azokkal együtt. S ha így el tudunk előtte csendesedni, minden erőt és támaszt megkapunk tőle, amire szükségünk van.

Néha mindannyiunkat megkísért, hogy bizonygassuk saját hasznosságunkat, fontosságunkat, hogy ezen mérjük önmagunkat, s hogy lassan elhiggyük: megy ez nekünk egyedül is. Meg tudunk mi birkózni a feladatainkkal, az életünkkel, meg tudunk oldani minden problémát. Ezért nekünk is kell a kijózanodás, a legfontosabb dologra történő koncentrálás, hogy az imádság csöndjében minden és mindenki a helyére kerülhessen, s hogy se a túlzott önbizalom, se annak hiánya ne távolíthasson el bennünket attól az Istentől, akitől van az életünk, akiben van az életünk, és aki egyedül záloga annak, hogy lesz életünk.

Az imádság egyszerre befelé fordulás, elcsendesedés és kifelé szóló üzenet. A vita contemplativa és a vita activa felbonthatatlan egysége érvényesül benne, hiszen az Isten előtt elcsendesedő és feltöltekező ember viszi, hirdeti a maga környezetében az Isten hívását minden ember felé.

Azzal a közkeletű felfogással szemben, amelyik azt mondja, hogy az egyház semmit nem csinál, csak imádkozik, tudjuk – mert átéltük és átéljük –, hogy milyen erő származik az imádság gyakorlásából. S tudjuk azt is, milyen veszélyes lehet, ha az egyház maga is megfeledkezik erről, inkább támaszkodik a maga erejére, a maga értelmére, s elhanyagolja a felülről jövő erőt, a felülről jövő bölcsességet.

Minden esztendő fordulóján úgy érezzük, számba kell vennünk a mögöttünk lévő időszak eredményeit, kudarcait, elért céljait, elmulasztott lehetőségeit. Az ökumenikus imahét alkalmat kínál nekünk, hogy együtt, közösen álljunk meg Istenünk előtt erre a számbavételre, és együtt induljunk megújulva tovább. De alkalmat kínál arra is – mert ez is nagyon fontos –, hogy egymásra figyeljünk. Saját gyülekezeteinken belül is, hiszen az istentisztelet alkalmain kívül sokszor szinte alig találkozunk, és a különböző felekezetek tagjai között is, akikkel minden különbözőségünk ellenére is együtt alkotjuk a Krisztus testét.

Fontos, hogy egymásra is figyeljünk, hiszen az imádságban nemcsak az Istennel való közösséget, hanem az egymáshoz való közeledés ajándékát is átélhetjük. Mert egymásra bízattunk, és felelősek vagyunk egymásért, s mint Isten gyermekei, felelősek vagyunk a körülöttünk élőkért. Olyan jó örömmel felfedezni az ismerős arcokat a padsorokban, és szomorú számba venni, hogy kik nincsenek már velünk, közöttünk. És jó megélni, megtapasztalni, hogy az örömeinket és a bánatunkat is megoszthatjuk egymással s együtt vihetjük Isten színe elé.

Adja az örökkévaló Isten, hogy a tőle kapott szeretetben tudjuk hordozni egymás terhét ebben az évben is, legkisebb közösségeinkben és az egyetemes egyház nagy családjában egyaránt! Adja meg nekünk, hogy a hallani és beszélni tudók, a hallani és beszélni akarók közösségévé lehessünk, ahogyan a 2007. évi ökumenikus imahét vezérigéjében olvassuk Jézusról Márk evangéliumában: „…a süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé.” Ő nyissa meg a fülünket, hogy elcsendesedve hallhassuk Urunkat, és meghalljuk embertársaink szavát, és nyissa meg szánkat, amikor szólnunk kell, a tőle kapott bölcsességgel!

Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke

::Nyomtatható változat::