Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Vacogott. És nemcsak azért, mert ahhoz, hogy az erkélyen álldogáljon, túl vékony volt a köntös, amelyet magára kapott. Didergett a szavak miatt is, amelyeket Ágoston a konyhában az előbb a fejéhez vágott. A férje felkelt, mint máskor. Leült az asztal mellé, és mint mindig, komótosan kortyolgatta a kávéját, mint minden vasárnap reggel. De a rádiót nem kapcsolta be, ahogy szokta. Csöndes volt. Túl csöndes. Nem mintha valaha is nagyon beszédes lett volna. De most valahogy olyan vészterhes volt minden. Szinte tapintani lehetett a feszültséget.

Szavai – „Beleszerettem valakibe. Elhagylak” – belehasítottak a levegőbe, és még sokáig ott lebegtek kettőjük között. Pillanatok telhettek csak el, míg meg tudott szólalni, ez az idő mégis örökkévalóságnak tűnt Klára számára. „Ki az?” – hallotta a saját hangját végtelen messziről. Mintha nem is hozzá tartozna. „Nem mindegy? Egyébként Éva az, a könyvelésről. Nem tudom, hogy történt. Nem tudom, miért. Mi már úgysem voltunk boldogok régóta…”

Klára sírni szeretett volna. Kiabálni, toporzékolni. De nem jött ki hang a torkán. Csupán belülről üvöltött a fájdalomtól. A hálóingére felkapta vékony köntösét, cigaretta és öngyújtó után nyúlt, majd kiment az erkélyre. Lassan, komótosan gyújtott rá, mélyen letüdőzve a füstöt. Kihallatszott, ahogy Ágoston előkereste a nagy koffert, és pakolt. Kapkodva. Gyorsan, találomra dobálta be a holmijait.

Klára csak állt és tűnődött. Nem voltak boldogok? Nem is vette észre. Sőt egyenesen meg volt győződve róla, hogy minden a legnagyobb rendben van. A napok a megszokott rendben teltek. Reggel ki-ki elindult a munkahelyére. Este vacsora, aztán egy film, és alvás. Egyébként meg mindenkinek megvolt a maga dolga. A bevásárlást vagy együtt intézték, vagy ő szaladt el a boltba, a piacra. Az ő reszortja volt még ezenkívül a főzés, a mosás és a vasalás is, a mosogatásba és a takarításba azonban Ágoston gyakran besegített. Gyerekük nem volt. Így éltek évről évre, napról napra, és ő nem érezte, hogy számára bármi is hiányozna. Azt hitte, a férje is így van ezzel.

Most csak állt, merengett, és csodálkozott. Nem is értette, miért nem érzett valódi dühöt. Valahogy most minden éles és kristálytiszta lett. Megértette: amiről addig azt hitte, hogy jó, hogy elég, valójában nagyon is kevés volt. Fájdalmas volt erre rádöbbennie. A pillanat törtrésze alatt megérteni, mi is hiányzott az életükből. Az élet… A közös nevetések, a nagy beszélgetések, mint egykor, kapcsolatuk kezdetén. Mikor még nemcsak egymás mellett, hanem valóban együtt éltek. Mikor és miért romolhatott el minden? És hogyan lehetne jóvátenni a dolgokat?

Fájdalmasan felszisszent, a cigaretta a körmére égett. Bement a szobába. Ágostont már nem találta ott. Megmosta az arcát. A tükörből egy kisírt szemű, idegen, középkorú asszony nézett vissza rá. Érdekes. Nem is vette észre, mikor kezdtek el folyni a könnyei. Mindegy, az élet megy tovább, Ágostonnal vagy nélküle…

„Mégis beszélni kellene valakivel, az biztosan jót tenne” – ötlött fel benne, ahogy tanácstalanul álldogált az előszobában. „De kit hívjak? Kit is hívhatnék?” – tette fel magának a kérdést. „Anya…” – suhant át az agyán. Nem tartotta a legjobb ötletnek, de azért tárcsázott. Végül is már vagy egy hónapja nem beszélt vele. Röviden, tényszerűen ismertette a történteket. Érzelmek nélkül. Csak a lényeget. És akkor történt valami, amire egyáltalán nem számított.

Az anyja nem kezdte el szidni Ágostont, és őt sem hibáztatta. Kedves szavakkal vigasztalta. Erőt adó bátorítása úgy melengette a testét és a lelkét, akár egy jótékony balzsam. Aztán egyszer csak arról kezdett beszélni szelíden és szeretettel, hogy neki mindig mindent elmondhat, de van valaki, akivel bátran megoszthat olyan gondokat és érzéseket is, amelyekről úgy érzi, más nem hallgatná és nem értené meg őket. Persze, az Isten… Mert anyja – vele ellentétben – hisz. Most egyszerre nagyon irigyelte őt azért, hogy neki mindig minden körülmények közt van kihez fordulnia. Talán ha ő is megpróbálná… Esetleg neki is segítene az Isten?

Összefogta a haját, gyorsan letusolt, és felöltözött. Rövid idő alatt útra készen állt. Indult az anyjához, mert megígérte neki, hogy elkíséri a templomba. Ha siet, még épp odaérnek az istentiszteletre. És ki tudja? Talán valóban igazi vigaszra, kiútra és megoldásra lel a távoli, ismeretlen Istennél…

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::