A vasárnap igéje

Böjt 2. vasárnapja (Reminiscere) – Mt 15,21–28

Hozzászólás a cikkhez

Gyógyítási történetet beszél el a vasárnap evangéliuma. Mégis más, mint a hasonló tartalmúak. Jézus és a kánaáni asszony párbeszéde olyan feszültséget áraszt, hogy szinte feledteti, mit is kíván, miért kiált az asszony, és mibe nem akar belemenni Jézus. A gonosz lélektől gyötört leány nyomorúsága és gyógyulása mintha csak keretezné a párbeszédet. A személyes emberi nyomorúság, amely letagadhatatlanul ott sajog ebben a történetben, kimondatlanul azt a gyötrő kérdést is magában rejti, hogy Isten előtt is érvényesek-e, számítanak-e azok a keserves határok, amelyek emberek között húzódnak. Ott is érvényes, hogy az egyiknek semmi köze ahhoz, ami a másiknak szinte magától értetődően jár?

Sokáig őriztem egy gyerekkoromból való borítékot. Előre rányomtatták a korabeli megszólításokat, hogy ki-ki azt húzhassa alá, ami a címzettnek jár. Gondolom, nem egy levél került papírkosárba, és maradt megválaszolatlanul, az ügy pedig elintézetlenül, mert az ilyenfajta borítékok kezelésében járatlan vagy gondatlan feladó nem azt a megszólítást húzta alá, ami járt.

Az asszony úgy szólította meg Jézust, ahogy neki kijárt. Titok marad, honnan tudta. Az is titok marad, miként lehet, hogy számára nem vitatéma, ki ez a Jézus. Népe vitázik kilétéről, a pogány meg tudja. Nem azért kiált, mert neki ettől a Jézustól valami jár, hanem azért, mert ettől a Jézustól telik arra, amit kér. De amilyen biztosan kér, Jézus olyan mélyen hallgat. A tanítványok szeretnének túl lenni ezen a kínos helyzeten. Vagy talán őket is zavarja Jézus hajthatatlansága? Hiszen már látták pogánnyal (a kapernaumi századossal) máshogyan bánni. Vagy akkor talán a rábeszélésnek engedett, hiszen a hívatlan közbenjárók azt duruzsolták Jézus fülébe, hogy ez a zsinagóga építésének „szponzora”, tehát megilleti, jár neki, amit kér.

Jézus hallgatása, majd kíméletlen válasza nem embertelenséget takar. Tartja magát Isten rendjéhez: népéhez küldetett. Szava nem elzárkózás, hanem igazából a népe és tanítványai felé való felajánlkozás: miért nem kellek nektek, amikor ez a pogány nő Dávid Fiának vall? A tagadókat sem tagadja meg: a tiétek vagyok, Isten nektek adott. Majd elhangzik a „sokakért” is, amikor az utolsó páskavacsora, illetve az első úrvacsora asztalánál felemeli a kelyhet – de ezt majd a tanítványok szájával mondja tovább.

Jézus elzárkózását a kutyává való minősítés teszi alig elviselhetővé. Ez a minősítés akkor sem veszít kíméletlenségéből, ha az eben nem kóbor kutyát, hanem jól fésült ölebecskét ért valaki. Az asszony ellenkezés helyett igent mond Jézus minősítésére. Merészen alázatos bizalom rejlik igenjében. Nem cserét akar. Nem akarja Jézussal felboríttatni Isten rendjét: tegye kutyává a fiakat. Alázatos merészséggel hiszi, hogy Jézus mindkét nemzetségnek elég. Jézus azért minősíti a „kutya” hitét nagynak, mert az benne a mindenki számára elegendő Kenyérre, a nagy asztal Gazdájára tekint csodálatos bizalommal. Az asszony tulajdonképpen Jézus végső szándékát mondja ki: ölelj össze bennünket! Kérésében igazából Jézus győz a mindent szétdobáló kísértő felett. A gyógyulás már ráadás. Együtt gyógyul az anya a leányával: megtörik a „nekem jár” igénye, kinyílik a szem a sokak számára elég ajándékra. Honnan van ez az alázatában merész hit?

Jár vagy nem jár? Jézusnál nem lehet igényt bejelenteni. Ő ajándékozni szokott. Ezért ne csapja rá senki az ajtót mérgében, ha kemény szavába rejtett irgalommal teremt fiakat asztala köré.

„Te, ki mindent bírsz és értesz, s e földön táplálsz és éltetsz, tedd, hogy szent népeddel, ékes asztalodnál majd az édes örökségben részt vegyünk.” (Aquinói Szent Tamás: Lauda, Sion, Salvatorem. Babits Mihály fordítása.)

Fehér Károly

::Nyomtatható változat::