A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Klasszikus zenét hallgatva és alaposan megfigyelve feltűnik, hogy a muzsika tele van sóhajokkal, és minden kis rész lezárása után egy nagyobb szabású veszi át a főszerepet. Így van ez, vagy így kellene lennie ennek életünkben is. Sóhajtozunk valami után vagy valami miatt, de ezek csak kis epizódok egy nagy műből, le kell őket zárni, hogy aztán egy új rész vegye kezdetét.

A klasszikus zenével sokan vannak úgy, hogy ismernek egy kedves kis dallamot, melyet emlékezetük megőrzött, és amely mindig újra meg újra visszatér. De amíg fel nem ismerik, vagy nem járnak utána, hogy ki a szerzője, addig akár olyan kijelentésekig is elmennek, hogy „egyáltalán nem kedvelem X. Y. zenéjét”. Életünk egy-egy visszatérő motívuma, esetleg hibája nem a véletlen műve, hanem figyelmeztetés, jelzés. Minden Isten tudtával történik. „Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!” (Zsolt 139,2–4; Károli-fordítás)

Ő vezérli életünket. Ha odafigyelünk ezekre a motívumokra, lehet, hogy – mint a klasszikus zenében – némi utánajárást követően megjelenik az a bizonyos „nahát, ez ő!” érzés. Figyeljünk Isten jelzéseire, kérdéseinkre adott válaszaira, mert „bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, ő vezet minket mindhalálig” (Zsolt 48,15; Károli-fordítás)!

Tóth Cseperke

::Nyomtatható változat::