A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Már egy ideje a kívülálló fülével hallgatom és szemével nézem az istentiszteleteket. Valahányszor egyházi megnyilvánulásokat hallok, úgy figyelek, mintha számomra ismeretlen dologról beszélnének. Többé nem elégszem meg azzal, ha a lelkész elfogadott keresztény igazságokat ismételget, amelyeket kiskorom óta már oly sokszor hallottam. Még akkor is kevés, ha teljes mértékben egyetértek vele.

Nem mintha magamat kívülállónak érezném. Nem arról van szó, hogy kiábrándultam az egyház tanításából. Nincs számomra fontosabb üzenet a világon, mint Krisztus istenszeretetről és emberszeretetről szóló üzenete. Vágyom arra, hogy ezt minél tisztábban továbbadhassam, hogy megértésre találjon. De hiába érzem úgy, hogy a szívemből szólok, hogy életem – és mindnyájunk élete – alapjáról beszélek, és hogy amit megtapasztaltam és megpróbálok továbbadni, olyan magától értetődő, mint a lélegzetvétel. Hiába hallgatja a másik jóindulattal és odafigyeléssel, mégsem éli át azt, amit én.

Nem az a baj, hogy ne tudnék fogalmazni, inkább az ellenkezője. A túl jól megválasztott szavak elfedik, és nem leleplezik a lényeget. Először a jól bejáratott egyházi zsargonnal kezdtem. Úgy beszéltem, ahogy egy teológus vagy lelkész barátommal beszélnék. A másik figyelt, hallgatott, majd azt mondta: neki ez semmit nem mond. Isten, bűn, megváltás, hálaadás, gondviselés – üres szavak. Az a világkép, amelyet én hatévesen elfogadtam és alapjaiban meg is őriztem, számára nemcsak idegen, de mondvacsinált is. Logikámat – és a keresztény gondolkodás logikáját általában – kifacsartnak találja.

Ő feltesz néhány keresztkérdést, és számomra nem mentség, hogy nemcsak én, hanem neves teológusok sem tudnak ezekre épkézláb választ adni. A legtisztességesebb, amit tehetnek, és amit én is teszek, az, hogy azt mondom: nem tudom. Nem tudom, hogy is van ez a Szentháromsággal. Nem tudom, mi értelme annak, hogy fiatalon meghalnak emberek. Nem tudom, milyen a menny és a pokol. Némelyikről van elképzelésem, de nem tudok mondani semmi biztosat. Dogmatikus álláspontokat nem vagyok hajlandó idézgetni. És végképp, végképp nem tudok kézzelfogható bizonyítékkal előállni Isten létezéséről. Pedig neki erre lenne szüksége.

Semmit nem tudok mondani, ami megnyugtatná vagy meggyőzné a másikat. Pedig nem utasítja el, amiről beszélek. Ezért beszélünk róla újra meg újra. Ám nem mondja azt: nem győztél meg, de a kedvedért rábólintok, elhiszem neked, hogy így van. Hálás vagyok neki, hogy nem alkuszik meg egy olyan igazsággal, amelyet nem tud a magáévá tenni. Mégis frusztrált vagyok, hogy nem tudom átadni ezt a csodát. Nem tudom megláttatni vele, amit én látok. Ki is borulok néha. Csapnivaló misszionárius lennék.

Kettőnk közül ő az, aki nem adja fel. Én néha már ki is térnék a számomra kínossá váló beszélgetések elől. Egyszer bevallja: irigyel engem, amiért hinni tudok Istenben. Nem zárja ki a lehetőségét, hogy egyszer ő is hinni fog. De már tudom, hogy akárhogyan variálom az eddig elhangzott szavaimat: nem azok fogják őt hitre juttatni.

Most már az ő fülével, egy kívülálló fülével hallgatom az igehirdetést. Az ő szemével nézem a liturgiát. Az ő nézőpontjából tekintek az egyházi megnyilvánulásokra. És azt látom, azt hallom, hogy önmagunkhoz beszélünk. Csodálatos, mélyen igaz dolgokat mondunk (jobb esetben), amelyek számára és még sokak számára már alapjaiban – az Istenről való gondolkodásban – idegenül és erőltetetten hangzanak. Ezért nem tudom beérni ezzel a fajta beszéddel. Úgy érzem, le kell építenem magamban ezt az önmagába fordult „szaknyelvet”, és szerényebb szavak után kell néznem.

Pál areopágoszi beszédében ezt mondja a filozófiát és teológiát kedvelő athéni hallgatóságnak: „…amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” (ApCsel 17,23)

Az athéniakban nem kellett elültetni az istenség létezésének gondolatát. Többszörösen is ismerős volt számukra. Kicsit mégis hasonlítanak napjaink szekularizálódott emberére: „szeretnék megérteni, miről is van szó”. Igyekeznek elméjükkel megragadni minden elérhető információt, és ezekből kialakítani a legbölcsebbnek tűnő világképet. Racionálisan közelítenek az Isten-kérdéshez is. Pál a lét alapjáról beszél, aki olyannak teremtette az embert, hogy kutakodjon az Isten után, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messze egyikünktől sem. Ez az Isten azonban nem hasonló semmilyen emberi elképzeléshez. Az egyetlen támpont Isten megismeréséhez önmagáról adott kijelentése a Bibliában. A Szentírást azonban nem lehet úgy olvasni, mint egy szakkönyvet. Racionális, tudományos megközelítéssel kiváló kritikai munkát lehet végezni a Biblia szövegén, de ennek eredményeként még senki nem jutott istenhitre.

Aki az ismeretlen Istent keresi, ne ezt az utat kövesse. Az Istent keresőnek nem exegézisre és kortörténetre van szüksége, hanem Isten érintésére. És ezt, bármeddig válogatom is a szavaimat, én nem adhatom meg neki, egyedül Isten. Ezért nem is baj, ha szavaim egyre tétovábbak lesznek. Lehet, hogy jobb is így. Egy biztos: hirdetnem kell az ismeretlen Istent. A megértést és a megtérést megadja ő.

Miklósné Székács Judit

::Nyomtatható változat::