Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Ahogy gondom volt arra, hogy kigyomláljam és kiirtsam őket, úgy gondom lesz arra is, hogy fölépítsem és elültessem őket – így szól az Úr. Jer 31,28 (Jak 4,5–6; Mk 12,1–12; Róm 5,1–5/6–11/; Zsolt 10) Reminiscere vasárnapjának bevonulási (introitus) zsoltára így kezdődik: „Emlékezzél meg (reminiscere), Uram, irgalmadról és kegyelmedről…” (Zsolt 25,6) Jeremiás – mintha csak a zsoltáros imádságára válaszolna – azzal vigasztalja a babiloni fogság ítéletét szenvedő népet, hogy a kiszabott hetven esztendő elteltével Isten újra meg fog emlékezni irgalmáról és kegyelméről, és gondja lesz rá, hogy visszavigye őket saját hazájukba, ahol újra gyökeret verhetnek, és felépíthetik a romokban heverő országot. Mert bár az ítéletet ki kell állni, Isten utolsó szava övéihez mégis a kegyelemé.

Letelnek gyászod napjai. Ézs 60,20b (Róm 8,17; Jer 26,1–3.7–14.24; Róm 7,7–13) A babiloni fogságba hurcolt nemzedék halottként gyászolta önmagát. A próféta vigasztaló igéje: „Letelnek gyászod napjai”, nem arról szól, hogy egyszer csak felhagynak önmaguk siratásával, és tudomásul veszik a megváltoztathatatlant. Az ígéret arra vonatkozik, hogy eljön a nap, amikor többé már nem lesz okuk a gyászra, mert Isten új élettel ajándékozza meg őket. Amikor Isten egy idő után újra megemlékezik irgalmáról és kegyelméről, akkor a holtak életre kelnek.

Abrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt. 1Móz 15,6 (Róm 3,28; Jób 2,1–10; Róm 7,14–25) Ábrahám (korábban Abrám) kitartóan hitte, hogy feleségétől – Sárától – gyermeke fog születni, noha testük a nemzés szempontjából már elhalt. Helyesen mondja Pál apostol, hogy Ábrahám a halálból életet támasztó Istenben hitt, és Isten ezt a hitet számította be igazságául. Mert Isten előtt azok bizonyulnak igaznak, akik állhatatosan hiszik, hogy ő holtakat feltámasztó Isten.

Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok. Jer 17,14 (Mt 6,8; 2Móz 17,1–7; Róm 8,1–11) Jeremiás népe bűnének terhe alatt roskadt össze. Az jelentené számára a gyógyulást, ha népe megtérne. Tudja, hogy Istennek van hatalma ezt megcselekedni: ezért kiált hozzá. A próféta érti a misztériumot: nekünk kell ugyan megtérnünk, de megtérésünk mégis Isten cselekvése bennünk és rajtunk. A megtérés ezért soha nem a mi érdemünk, hanem kegyelem, amelyet minden indok nélkül, ajándékba kapunk Istentől. Őt illeti érte a dicsőség.

Sokat gyötörtek ifjúságom óta, mégsem bírtak velem. Zsolt 129,2 (Róm 8,35; 1Jn 1,8–2,2/3–6/; Róm 8,12–17) Jeremiás ifjúkora óta azoktól a hamis prófétáktól szenved üldözést, akik Isten nevében prédikálnak, de Isten soha nem szólt hozzájuk, és nem küldte prófétálni őket. Nem Isten tetszését keresik, hanem szavaikkal a népnek hízelegnek az elismertség és az anyagi ellenszolgáltatás reményében. Üldözik a valódi prófétákat, akiket Isten azért küld, hogy népét megtérésre hívják, nehogy az egész nép ítélet alá essen. Jeremiás a mindenkori igaz próféták sorsában osztozik.

Gyülekezete szilárdan áll majd előttem. Jer 30,20 (1Kor 3,11; Lk 9,43b–48; Róm 8,18–25) Jeremiás tudja, hogy Isten akkor is sikerrel munkálja népe megtérését, ha a nép ellenáll a megtérésre hívó szónak. Így azonban a hetvenévi fogság ítéletének tüzében fognak bűneiktől megtisztulni. Az ítélet elmúltával mindig teljesül az ígéret: Isten népének gyülekezete szilárdan áll Isten előtt, hiszen a poklok kapui nem vehetnek erőt rajta.

Lelkem hozzád vágyódik éjjel, teljes szívből kereslek téged. Ézs 26,9a (Lk 18,7–8a; Gal 2,16–21; Róm 8,26–30) A szerelmes szokott így sóhajtozni, amikor kedvese távol van tőle. A próféta Isten után epekedik ilyen szerelemmel. Amíg a földön élünk, számunkra is az Isten utáni ilyen vágyakozás jelenti az első parancsolat betöltését: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.”

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::