Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Bertie Ahern, Írország miniszterelnöke beszédet mondott a múlt héten a brit parlament alsó- és felsőházának együttes ülésén. Felszólalása fontos történelmi eseménynek számít, hiszen előtte ír vezető nem tartott beszédet Westminsterben. Az ember örömmel hallja, amikor a világ számos politikai, vallási, katonai konfliktusa közül egy végre megoldódni látszik.

Miközben Irakban naponta halnak meg ártatlan emberek, miközben a Közel-Kelet nemcsak a palesztin–izraeli, hanem a palesztin–palesztin viszály miatt is forrong, miközben a szudáni kormányt tömegmészárlással vádolja számos emberi jogi szervezet az ország fekete lakossága elleni hadjárata miatt – s a konfliktusok sorát lehetne folytatni –, addig az elmúlt hetek történései alapján arra lehet következtetni, hogy Észak-Írország történelme fordulóponthoz, a tartós politikai stabilitás újabb fejezetéhez, a protestánsok és a római katolikusok évszázadokkal ezelőtt kezdődött viszályának végéhez érkezett. Május 8-án ugyanis az északír fővárosban, Belfastban megalakult a vallási felekezetek hatalommegosztásán alapuló kormány, melynek felállításáról ez év márciusában állapodott meg az északír konfliktus két politikai főszereplője: Ian Paisley, a koronahű unionista protestánsok legnagyobb pártjának, a Demokratikus Unionista Pártnak a vezetője és Gerry Adams, a köztársasági katolikus Sinn Féin (jelentése: „mi magunk”) vezetője.

„Ma elindulunk azon az úton, amely, úgy hiszem, a tartós békéhez vezet tartományunkban” – jelentette ki Ian Paisley, akit a kormány első miniszterévé választottak meg a nemzetgyűlés májusi alakuló ülésén. A tartós béke valóban kijárna Észak-Írországnak, melynek történelmét nagyban befolyásolta a két keresztény felekezet szembenállása.

A konfliktus gyökerei a 16. században keresendők. VIII. Henrik uralkodása alatt az angol egyház szakított Rómával, s szembekerült a katolikus Európával, pontosabban Franciaországgal és Spanyolországgal, melyek Írországra stratégiai jelentőségű területként tekintettek, ahonnan háború esetén támadást indíthattak volna Anglia ellen. A katolikusok nevében vívott első írországi felkelés Lord Offaly nevéhez fűződik, ám a lázadást 1534-ben könnyedén leverte az angol király hadserege. Miután a 17. század elején Hugh O’Neill függetlenségi háborúja is kudarcba fulladt, az írek vezető nélkül maradtak, s képtelenek voltak ellenállni Írország északi Ulster körzetének gyarmatosítása ellen, mely során az angol telepesek lázadó ír családok földjeit kobozták el.

A protestáns–katolikus szembenállás következő fejezete II. Jakab katolikus angol király 1685-ös trónra lépéséhez fűződik; ez az esemény riadalmat keltett az angliai protestáns közösségen belül. A Stuart család leszármazottja három évig uralkodhatott csupán, mivel ellenzői arra kérték fel vejét, a protestáns Orániai Vilmos herceget, hogy apósát taszítsa le trónjáról. Az úgynevezett dicsőséges forradalomra 1688-ban került sor, két évvel később pedig Írországban a boyne-i csata során diadalmaskodott Jakab felett III. Vilmos. (Az unionisták minden év július 12-én hangos, színes felvonuláson emlékeznek meg e számukra jelentős eseményről.)

Az új király uralkodása alatt olyan törvények születtek Írországban, melyek korlátozták a katolikusok tulajdonhoz, oktatáshoz és fegyverviseléshez való jogát. 1801-ben a brit királyság ráadásul egyesült Írországgal, s az elsősorban protestáns parlamenti képviselőket ezután a londoni Westminsterbe delegálták. Az ír nemzetgyűlést feloszlatták.

Az 1840-es években újabb lázadások törtek ki a szigetet sújtó burgonyavész következtében, s noha az elkeseredés felkeltette egyes angol politikusok figyelmét, az írkérdés a következő évtizedekben is megoldatlan maradt.

Az ír nacionalisták 1916-ban az első világháborúban részt vevő brit hadsereg felkészületlenségét figyelembe véve indítottak újabb felkelést, három évvel később pedig függetlenségi háború vette kezdetét Michael Collins vezetésével. Az egyre nagyobb nemzetközi nyomás miatt a brit kormány végül Írország felosztása mellett döntött 1921-ben. Az elsősorban protestáns lakosú Ulster hat megyéje képezte ezentúl Észak-Írországot, a maradék huszonhat megye a dél részévé vált, s a domínium státusát kapta a brit királyságon belül. A déli területek végül 1949-ben nyerték el függetlenségüket, s létrejött az Ír Köztársaság.

Eközben Észak-Írországban a lakosság egyharmadát képező katolikusoknak kedvezőtlen bánásmódban volt részük: a választási körzeteket úgy alakították ki, hogy azok az unionista protestáns jelölteknek kedveztek; a katolikusok emellett kisebb pénzügyi támogatásban részesültek, és gyakran rendőrségi zaklatásoknak voltak kitéve. Elkeseredésük az 1960-as években polgárjogi felvonulásokhoz vezetett; ezekre a koronahű protestánsok ellentüntetésekkel válaszoltak. A kialakuló összecsapásokat a bevezényelt brit csapatok igyekeztek megakadályozni, ezek azonban az Ír Köztársasági Hadsereggel (IRA) kerültek szembe.

A helyzet romlása következtében az északír parlamentet feloszlatták, s London átvette a közvetlen irányítást a tartomány felett. Az 1970-es, ’80-as és ’90-es években az IRA Angliában és Észak-Írországban végrehajtott bomba- és fegyveres merényleteivel hívta fel magára a figyelmet, amelyekben rendőröket, katonákat, politikusokat és civileket is célba vettek. A konfliktusban csaknem háromezer-hatszázan vesztették életüket.

Végül 1998-ban megszületett a békeegyezmény, amelynek értelmében északír kormány, illetve nemzetgyűlés alakulhatott, s a miniszteri posztokat a pártok erejének megfelelően osztották szét. A békéhez hozzájárult az is, hogy az IRA 2005 szeptemberében bejelentette: megsemmisíti fegyvereit, lemond a fegyveres erőszakról, s politikai eszközökkel küzd az ír sziget egyesítéséért. Mi több, az IRA politikai szárnya, a Sinn Féin elfogadta törvényes rendfenntartó erőnek az északír rendőrséget.

A megbékélés egyik legfőbb akadálya mindig is a rendőrség státusa volt, ezért 2003-ban teljesen átszervezték: a békefolyamat megkövetelte felekezeti arányoknak megfelelően egyre több katolikust vettek fel az évtizedeken át szinte kizárólag protestánsokat foglalkoztató szervezetbe. A dolog szépséghibája, hogy nem helyiek, hanem katolikus lengyel rendőrök jelentkeztek az otthonihoz képest sokszoros fizetést kínáló rendőri állásokra.

Kottász Zoltán

::Nyomtatható változat::