Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem. Ézs 29,13 (ApCsel 2,1.4; Jn 14,23–27; ApCsel 2,1–18; Zsolt 118,1–14) Nézzünk szét ma a templomban! Karácsonykor, húsvétkor, ugye, többen voltak? Pedig a mai nap a lelkes indulás napja, születésnapnál is több. Mert pünkösd nem emlékezés és múltidézés, hanem erőforrás, töltekezés és az újraindulás ünnepe. A megfáradt, kiégett, elerőtlenedett emberek, gyülekezetek hatalmas lehetősége. Pünkösd ezt ajándékozza: üres vallásosság helyett élő hitet, nosztalgiázás helyett Isten valóságos erejét. Szent István népe, Luther Márton népe: ébresztő!

Az Úr szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. 1Sám 3,4 (Róm 8,15; Mt 16,13–19; 1Kor 12,4–11; Zsolt 51,12–14) Egy kisfiú, aki kiválasztott lett. Akit maga Isten szólított meg. Egy kisfiú, aki először nem tud mit kezdeni az élménnyel, de most biztosan cseng a hangja: itt vagyok. Ugyanez az Isten naponta mondja: „Pál, János, Erzsébet, Zsuzsa” – és még ezernyi más nevet. Megszólít téged, engem. A nevünkön szólít, mert ismer. Mert szüksége van ránk. Mert terve van velünk. Körülöttünk és bennünk azonban túlontúl nagy a zaj. Egyáltalán meghalljuk-e a hangját? És van-e, aki eligazít? – Csavard le a hangerőt, különben nem fogod meghallani halk szavát!

Simon Péter így felelt: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” Jn 6,68 (3Móz 19,31; ApCsel 4,23–31; 1Móz 24,1–28) Annyi ötletünk lenne Péter számára. Hogy megoldás a pénz, a siker, a karrier, a fiatalság, az egészség vagy a szépség. Embertársaink zöme ma ezek után fut. Pillangókat kergetnek, s egyszer majd a levegőt markolja üres kezük. Péter megtalálta a választ. Jézus nem fut el előlünk, nem illan el, mint a délibáb, nem csal meg. Aki Jézusra építi az életét, kősziklára épít. Mert ő örök életet kínál és nem múló boldogságot.

Mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Préd 3,14a (ApCsel 17,26; ApCsel 8,/9–11/12–25; 1Móz 24,29–49) Isten tökéletes világot alkotott. Nincs az ő alkotásában semmi kivetnivaló. Az éden maga volt a teljesség, az örök békesség, ahol Isten minden teremtménye boldogan élhetett volna. A valóság azonban más. Öljük egymást fegyverrel, nyelvünkkel vagy bolond elképzeléseinkkel. Pusztítunk, mert a teremtmény nagyobbá akar lenni Alkotójánál. Isten válasza: Jézus Krisztus, a Megváltó. A megoldás, az egyedül üdvözítő. Senki nem tud nála jobbat.

Odament egy leprás, leborult Jézus előtt, és ezt mondta: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.” Mt 8,2 (Ruth 2,12; ApCsel 11,1–18; 1Móz 24,50–67) Az internetes kereső „a remény nem hal meg soha” szólást csak három helyen találta meg. Ennek változatát, azt, hogy „a remény hal meg utoljára”, viszont összesen 36 800 helyen. Ezek szerint a többség úgy véli, ha utoljára is, de egyszer a remény is meghal. A leprás reménye ellenben nem szűnt meg létezni. Mert több volt, mint remény. Ő hitt, tudott valamit: számára Jézus a megoldás. És alázatos volt. Ez az el nem múló, hitté lett reménység viszi oda Jézushoz. Ez nem a szalmaszál bizonytalansága, hanem szilárd meggyőződés. Ő meggyógyult. – Te hogyan mégy oda Jézushoz?

A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok. Ézs 30,15 (Róm 5,5; ApCsel 11,19–26; 1Móz 25,19–34) A tékozló fiúnak el kellett jutnia a disznók vályújáig, hogy rádöbbenjen, honnan esett ki, és hova kellene visszatérnie. Mi milyen mélységeket fogunk még megjárni? Hova kell még süllyednünk, hogy egyáltalán a fejünkhöz kapjunk? Isten néha megengedi, hogy megtudjuk, mire megyünk nélküle. Ki kell ezt próbálni? Milyen megrázkódtatást kell még átélnünk, hogy rájöjjünk, az atyai házban a helyünk? Valóban, nekünk mindig Mohács kell, hogy észre térjünk? Az Atya pedig ott áll és vár. Naponta kimegy a kapu elé, kémleli a messzi utat. Hátha egyszer meglátja a mi meggörnyedt, meggyötört, rongyos alakunkat is. És majd szalad, csak szalad, és fut…, hogy magához öleljen.

Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. 2Kor 4,11 (Zsolt 63,4; ApCsel 18,1–11; 1Móz 27,1–29) Múlnak az éveink. Szaporodnak arcunkon a ráncok. És éjjeliszekrényünkön a gyógyszerek. Egyre több időt töltünk az orvosnál. Majd megnehezedik a járásunk. Megöregszünk. Előbb bottal, majd járókerettel, végül már sehogy sem megy a járás. Megállíthatatlanul közeleg az elmúlás. – De élő Jézusunk van! Ha ismerjük őt, a szemünk csillogásában megmaradhat az élet. Elmúlunk ugyan, de Jézussal az el nem múló fiatalságban lesz részünk. – Látják ezt a többiek, ha a szemedbe néznek?

Lupták György

::Nyomtatható változat::