Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Amióta nyugállományba kerültem, gyakrabban fordulok meg úgynevezett „világi” rendezvényeken, egyesületek, klubok összejövetelein. Természetesen korábbi szolgálati időmből való ismerősök tüntetnek ki bizalmukkal, s hívnak meg egy-egy rendezvényre. Beszélgetve a résztvevőkkel, hamarost kiderül eddigi tevékenységem, működési területem. De a beszélgetésekből arra is fény derül, milyen sokan – diplomások és magas beosztású, magukat méltán művelt embernek tartó, vezető személyiségek is – milyen gyakran nem értik vagy félreértik az egyház küldetését.

Némelyek úgy vélik, az egyház mondanivalója kizárólag a túlvilágra irányul. Ebben a világban pedig a jól megfontolt szakértelem illetékes a döntéshozatalra, amelyhez az egyháznak semmi köze.

Máskor arra utalnak beszélgetőpartnereim, várva helyeslésemet, hogy a vallás mindenkinek magánügye, eldöntheti, hogy akar-e, tud-e hinni, kész-e magát egy tőle független magasabb rendű lény hatalma alá vetni, elfogadva tőle erkölcsi értékeket és magatartásformát. Az egyház feladata tehát nem több, mint erre a magasabb rendű lényre, Istenre utalni; az embernek pedig az a lehetősége, hogy mindezeket a magánéletében alkalmazza, ha kész befogadni az isteni útmutatásokat. Hit és világnézet kialakítása tehát – véleményük szerint – magánügy. Ily módon privatizálódik a hit és vallás is – mondhatnánk. Piaci áruvá silányul, hiszen a vallások piacán még válogathatunk is a nekünk legjobban megfelelő vagy éppen divatos vallási áramlatok, újonnan felbukkant felekezetek közül.

Nincs kétségünk afelől, hogy egyre többen gondolják a hit és világnézet kialakításának piacosítását és privatizációját helyesnek, az ember vallás- és lelkiismereti szabadságjogai kiteljesedésének.

Keresztényekként, az egyház szolgáiként elkötelezett hívei vagyunk a teljes vallás- és lelkiismereti szabadság minél szélesebb körű megvalósításának. Eleink ezt először történelmünk során 1848-ban, a 20. törvénycikkben kodifikálták. Hatalmas vívmányként értékeli tettüket az utókor. Ugyanakkor azonban a történelmi keresztény egyházak évszázadokra visszatekintő léte jelzi saját tevékenységük értékét.

Kíséreljük meg megválaszolni, mit végez az egyház a személyiség kiteljesedése és a társadalom jobbá tétele érdekében! Hívjuk segítségül a szociológia és a lélektan ismert kifejezéseit, amelyek lehet, hogy egészében nem fedik le az eddig használt bibliai kifejezések tartalmát, de érthetővé teszik válaszainkat a kívülállók számára is.

Az egyház egyik legfontosabb szolgálata a társadalom humanizálása, emberiességének formálása. Meggyőződésem, hogy ha az irgalmas samaritánus történetéről prédikálunk, vagy konfirmandusainknak tanítjuk ezt, akkor a mondanivaló végkicsengése nem lehet más, mint amit Jézus is mondott: menj el, és te is hasonlóan cselekedj. Légy segítőkész, a bajbajutottat karold fel. Tehát gyakorolj emberiességet. Ha pedig még arra is rámutatunk, hogy a samáriaiak nem kedvelték a zsidókat, ez az arra tévedt pedig még egy ellenséges nép fián is segített, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az emberiesség legmagasabb ormain járt. Nem kevésbé megrendítő a tékozló fiú példázata, amelyben az atyai örökséget vakmerő módon elszórakozó fiúnak az édesapja feltétel nélkül megbocsát, és ölelő karokkal várja őt a szülői házba.

Nem a tiszta emberiesség legmegrendítőbb példája ez? Nincs szüksége a posztmodern Európának erre a tiszta, meggyőződésem szerint Jézusban forrásozó emberiességre? Vagy az életváltozást rendkívül áttetsző módon bemutató Zákeus-történet nem arról szól-e, hogy egy maga elé tükröt tartó ember a csalással szerzett vagyonát négyszeres szorzóval adja vissza a megkárosítottaknak? Lehet, hogy a jog igazsága nem kényszerítette erre, de megtisztult lelkiismerete annál inkább!

Örülünk, ha elősegíthetjük, hogy a társadalomban minél nagyobb teret kaphasson az emberiesség, ha a szív legmélyén humanizálhatjuk népünket, nemzetünket. S ez a tevékenység nem magánügye sem az egyháznak, sem a társadalomnak. Ellenkezőleg: a legfontosabb közügyek egyike.

Az egyház másik értékteremtő szolgálata a társadalom, népünk szocializálása. Más szóval az egyház közösséget hív létre az azonos hitet és ugyanazon hagyományt ápolók egyedeiből. Évszázadokon át szinte ez a keresztény hit volt a közösséget teremtő egyetlen erő. Napjainkra magas lett a konkurens szervezetek száma. Ez azonban önmagában nem baj. Közösséget hoz létre a sport, a zene, különböző érdeklődésű emberek azonos célkitűzése. Egyesületek, klubok, táncházak működése jelzi, milyen sokrétű lett az egyén vágya, s hányféle tehetségfejlesztő közösség létezik.

Nem szabad azonban felednünk, hogy az egyház az a sajátos adottsággal megajándékozott szervezet, amely a legifjabb kortól a késő vénség idejéig egybetereli a társadalom egyedeit. A baba-mama klubokban már a pár hónapos csecsemő átélhet valamit öntudatlanul az egyház spirituális légköréből, az óvodások az egymáshoz illeszkedés elemi törvényszerűségeit gyakorolják, az iskoláskorúak felfedezik a barátság értékeit, a tudás örömét és a tanulás ismeretgazdagító szükségét. Az ifjak a talán legszebb életkorban érlelődő érzelmek, a szerelem bűvöletét; az egymásért való felelősség erkölcsi értékét, a csalódás és bizalom feszültségét, a hűség és a másikért való áldozathozatal morális kincseit kóstolgatják.

Az érett felnőttek egy napon éppen az egyházban döbbennek rá arra, hogy a másiknak sem könnyű, lehet, hogy éppen egy barátjuknak vagy ismerősüknek kimondottan az övéknél nehezebb teher nyomja a vállát… Aki ilyesmit tapasztal, talán még segítésre is gondol, s keresi, hol, hogyan tudna tenni valamit érte. Ha jól szocializálódik a közösség, állást, orvost, ügyvédet is tudnak egymásnak ajánlani, de szobafestőt, kőművest és autószerelőt biztosan. Micsoda kincs a kapcsolati tőke, ha megbízható ember ajánlja a másiknak egy tisztességes testvérét!

És az öregkor a betegség terhével és a fájdalmak gyötrelmével mennyi gondot rak a vállunkra! Egyedül biztosan nem tudjuk elhordozni. Együtt könnyebb. Nyugdíjasok bibliaórája, a magányt oldó napközi beszélgetések: közösséget létrehozó alkalmak ezek az időskorba érkezettek számára – mind-mind karnyújtás a másik, az idősebb felé. Egyházi szeretetotthonaink azért keresettek, mert a spiritualitás többlete időskorban még erőteljesebben jelentkező igény. Még egy példa: egy kényszerűségből szülők nélkül felnevelkedő gyermek és ifjú egy család és egy gyülekezet hordozó szeretetének szép példájaként egyetemi diplomát szerezhetett, szép családi életet él hitvese és gyermekei boldog közösségében.

Azt sem szabad felednünk, hogy a hazájukat legtöbb esetben kényszerből elhagyó, otthontalanná vált magyarjainkat választott új hazájukban – szinte kivétel nélkül – valamely keresztény egyház fogadta be, támogatta, s indította el az egzisztenciateremtés olykor zökkenőkkel terhes útjain.

Az egyház szocializál, közösségbe terel, egymásért élésre nevel, alkalmazkodásra biztat. Nincs erre szüksége a posztmodern Európának vagy a kőbe vésett önzést a kapitalizmus gazdasági törvényszerűségei alapján megtapasztaló magyar társadalomnak, a széteső családok válságban vergődő tagjainak?

Az egyház harmadik sajátos szolgálata a hitből sarjadó kulturális értékek gyarapítására való biztatás és ezek felkarolása. Keresztény hitünk ugyanis az évszázadok során számtalan művészt indított különböző értékes művek megalkotására. Gondoljunk csak Michelangelo Mózes- vagy a híres dán szobrász, Thorwaldsen Krisztus-szobrára, amely egyszerre hívja magához az embert, és áldja meg a hozzáérkezőket. De legalább ilyen ismert Rodin A gondolkodó című szobra is.

Talán még sokszínűbb a festőművészek hitvallása. Matthias Grünewald és Lucas Cranach a reformáció korának kiváló festői, alkotásaikkal nagymértékben hozzájárultak a lutheri hitújítás gondolatvilágának elterjedéséhez és láthatóvá tételéhez. De a későbbi korok sem szűkölködtek maradandó alkotások létrehozatalában: Ernst Barlach vagy Willy Fries neve említhető az ismertek közül sok más művész mellett. De említhetünk magyar példákat is. Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály vagy később Csontváry, akik vallásos ihletésű alkotásokkal is gazdagították kultúránkat, halhatatlan nagyjai a magyar festőművészetnek. A névsor korántsem teljes.

Nem kevésbé jelentős számban említhetünk példákat a magyar irodalmi alkotások közül. Madách Imre műve, Az ember tragédiája, Balassi Bálint és Ady Endre vallásos költészete s a 20. századi Reményiknek és Pilinszkynek a lét mélységét kereső versei nélkül szegény és szánalmas lenne a magyar irodalom. Ezen alkotók kiemelése szubjektív és egészen esetleges – itt is számos egyéb nevet említhetnék még.

Feltétlenül szólnunk kell e cikk szűkre szabott keretei között az egyházi muzsikáról, amelyet reformátorunk, Luther a hit tudománya után a második legértékesebb kincsnek tekintett az emberi életben és Isten országának a terjesztésében. Sokak szerint a reformáció „sikerét” éppen az segítette elő, hogy Luther és társai beleénekelték a nép szívébe az evangélium üzenetét. Johann Schütz, J. S. Bach, de itthon a sokkal későbbi Kodály Zoltán s napjaink Szokolay Sándora is olyan zeneművekkel gazdagították a keresztény zeneirodalmat, amelyek sokak hitre jutását, evangéliumi látását erősítették. S ezek a művek az általános zeneirodalom legkiválóbb alkotásai is.

Csak levett saruval és lehajtott fővel, de egyidejűleg nyitott szívvel szabad előadni és hallgatni a nagy klasszikusok darabjait. Mekkora erő, hit és bizalom, de szépség és harmónia is árad e művekből!

Méltán kérdezhetjük, hol tartana a világ, Európa kultúrája, ha ezek a művek nem születtek volna meg, s nem lennének a mieink. Fájdalmas, hogy kevesek ismerik őket a múlt évtizedek egyoldalú kulturális irányzatainak meghatározó irányultságai miatt.

A fentiekből következik, hogy az egyház küldetése messze túlnő a templom falain, átlépi saját közösségeinek a határát is – akár tanító és prédikátori szolgálatával humanizál, akár közösségeket létrehívó munkájával szocializál, és a széles társadalmat is építi, vagy éppen sajátos kultúrát, művészetet hoz létre.

S akkor még nem szóltunk az egyház általános morált teremtő szolgálatáról, amely mint levesben a só, láthatatlanul van jelen a társadalom gondolkodásában, életvitelében.

E szolgálat nélkül bizonnyal még magasabb lenne az abortuszok száma, még több fiatal választaná a válás fájdalmas döntését, netán még nagyobb lenne a szenvedélyfüggő betegek száma. Mégis feltűnő módon egyre gyakrabban találkozunk munkánkat lebecsülő, a magánszférába küldő hangokkal. Igaz, szirénhangok ezek, amelyek eltörpülnek a társadalom többségének elismerését tükröző, sokkal erőteljesebb állásfoglalások mellett.

Rajtunk is múlik, hogy többet és érthetően beszéljünk az egyház küldetéséről, mindennapi munkájának hasznosságáról, azon a nyelven, amelyen megértenek bennünket, s véleményt formáló erővé válunk a társadalom egésze számára.

Pünkösd az első keresztény gyülekezet létrejötte, az egyház születésnapjának ünnepe. Ott és akkor jól értették a résztvevők, mi történt velük, mert személyesen átélték a Lélek kiáradásának csodáját.

A mi tanúságtételünknek mai nyelven, érthetően kell hangoznia, de aki részese akar lenni az egyház létének, annak ott kell lennie a helyszínen, meg kell tapasztalnia, meg kell hallania a Jézusról szóló tanúskodást. A közösség jó ízének, derűjének személyes élménye egyszeri és megkerülhetetlen. Ha pedig ebben van része, akkor látja a láthatatlant, érti az ésszel felfoghatatlant s az elmúlóban az örökkévalót. Mert az igazi élet már itt kezdődik, s egykor ott teljesedik be.

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::