Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Szeretném remélni, hogy ezekben a hetekben valóban két tűz között vagyunk – és akkor még nem is számoltam az itt is, ott is fellobbanó, hívogató fényű pásztor- és tábortüzeket… És azt is remélem, hogy mindegyikben ugyanaz a Tűz lobog. Mert ha a Tűz nélküli kísérletek lennének ezek, akkor kár a fáradozásért, minden hiábavaló, és legjobb esetben is csak jó szándékú próbálkozás az egész. A mostanában örvendetesen szaporodó alkalmainkra gondolok.

Elsősorban persze a két héttel ezelőtti egyházkerületi missziói nap eseményeire és a három hét múlva ránk köszöntő paksi országos evangélikus találkozóra utaltam a címben. A többi tábortűz pedig az egyházmegyei találkozókat jelenti, amelyeket mostanában tartanak több helyütt. Remélhetőleg ezek nem jelentenek – rossz értelemben vett – konkurenciát az egyházkerületi és országos alkalmaknak, hanem a kínálatot gazdagítják, és azokat is megajándékozzák a nagy közösség örömével és élményével, akik nem jutnak el a kerületi és országos alkalmakra. Bár mégiscsak megfontolandónak tartom, hogy kis egyházunkban nem kellene-e jobban összehangolni, tervszerűbben ütemezni ezeket az eseményeket.

Bízom benne, hogy kedves olvasóink jól értik ezt a javaslatomat. Nem a kishitűség motiválta, hanem az a szándék, hogy közös üggyé, mindannyiunk szívügyévé tegyem egyházkerületi és országos találkozóinkat is. Mert sajnos nem magától értődő, hogy ezek is valóban mindannyiunk számára fontosak.

Ezenfelül még más nyugtalanító kérdés is megfogalmazódik bennem: vajon missziói alkalmaink elérik-e, megszólítják-e azokat a testvéreinket is, akik nem tartoznak gyülekezeteink templomos tagjai közé? Minden bizonnyal egyetértünk abban, hogy nem válaszolhatunk jó lelkiismerettel igennel. Azokra nézve pedig már fel sem merem tenni a kérdést, akik között szórványban élünk, akik nemzetünk nagy többségét alkotják, és – annak ellenére, hogy a népszámlálásnál valamelyik felekezethez tartozónak vallották magukat – valójában a magyar társadalom teljesen szekularizált tömegeihez tartoznak.

Egyházmegyei, egyházkerületi és országos alkalmaink egyik fontos feladata és ajándéka, hogy kis gyülekezeteinkben és szórványainkban élő, időnként kisebbségi érzésekkel küszködő testvéreink is részesülhetnek a nagyobb testvéri közösség örömében és megerősítő áldásában. Emellett azonban egyre hangsúlyosabbá kellene válniuk a szó szoros értelmében vett missziói célkitűzéseknek, amelyeket nem más ad elénk, mint Jézus Krisztus Urunk, amikor a tanítvánnyá tétel feladatával küldi el tanítványait és egyházát a világba (lásd Mt 28,18–20).

A találkozókra való előkészületek közben különösen is fontos lenne gondolnunk arra, hogy ez mindannyiunk – nem csak a lelkészek és néhány elkötelezett, aktív gyülekezeti tag – feladata. Szeretném ezt minden testvérem szívére helyezni.

Gyülekezeteinkben, amikor egy-egy ünnepi alkalmon átadom egyházkerületi elnökségünk szerény ajándékát – a kerületünk címerével díszített, falra függeszthető tányért –, mindig elmondom, hogy a címeren látható rajznak, mely a jó pásztor Jézust ábrázolja, az is az üzenete, hogy a gyülekezet minden tagjának pásztorrá kell lennie. Nincsen közöttünk olyan egy sem, se kicsi, se nagy, akire legalább egy testvért ne bízott volna az egyház Ura.

Nem lenne szabad beletörődnünk abba, hogy sokan elhiszik: kereszténységünk magánügy! Semmilyen értelemben sem igaz ez az állítás. Mégis azt tapasztaljuk, hogy már kisebb, tradicionálisnak mondható közösségeinkben is szinte feltartóztathatatlan az individualizálódás. A társadalmon belüli folyamatok az egyházra is hatottak. És ez – az egyház életét, a közösség életét felhígító vagy éppen sokszor lehetetlenné tevő, az úgynevezett privát kereszténységet hangsúlyozó – vélemény meghatározó erővel van jelen sok egyháztagunk gondolkodásában is, olyanokéban, akik pedig többé-kevésbé részt vesznek gyülekezeteink életében.

Tudom – és hálát adok ezért az Úristennek –, vannak kivételek is. Mert bármilyen hihetetlen is, de vannak, akik mindig hívnak magukkal valakit; vannak, akik istentiszteletre menet mindig felvesznek valakit autójukba; vannak, akik igehirdetőnek és igehallgató gyülekezetnek biztos imádkozó hátteret jelentenek; vannak, akik komolyan veszik, hogy őrizőik testvéreiknek… Testvérem, aki ezeket a sorokat olvasod, vajon közéjük tartozol-e?

Azt írtam címül: Két tűz között. Az első sorokban jeleztem, hogyan értem ezt. Most azonban mégis csak arra az egy Tűzre gondolok, aki nélkül semmi sem sikerülhet, aki nélkül hideg marad a szív és fantázia nélküli az értelem. Akinek munkájáról így szól énekeskönyvünk egyik szép imádsága: „Ez ideig nádszálak voltak tanítványaid. A szeretet által oszlopokká erősödtek. Ezt a Lelket kérem tőled.” (EÉ 712. o.)

Pünkösd után egy héttel, missziói alkalmak dömpingjében hogyan is feledkezhetnénk el róla, akinek egyházat teremtő eljövetelét ünnepeltük, akit Jézus Krisztus Urunk nekünk is megígért, akit – Paksra is készülve – így hívunk: „Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám, / Égi lángod járja át szívem és a szám! / Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! / Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!” (EÉ 244,1)

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::