Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Nehéz tárgyilagos szavakkal értékelni egy többszörösen megtépázott evangélikus egyház sokszor megpróbált gyülekezetének kétszázhúsz esztendejét. Mert a Deák téri gyülekezet mindig együtt lélegzett és együtt szenvedett magyar nemzetünkkel és egész egyházunkkal.

Az első próbatételt a 18. század felekezeti sovinizmusa jelentette. I. Lipót császár 1703. évi rendelete értelmében csak a városfalakon kívül volt helyük a protestánsoknak, a zsidóknak és a cigányoknak. Csak II. József türelmi rendelete biztosította a protestánsok vallásszabadságát és pesti polgárjogát. Így lett Pest városának első evangélikus polgára gyülekezetünk alapító gondnoka, Liedemann János Sámuel, és így szerezhettek tulajdonjogot Pesten a környező falvak fő- és köznemesei, a Podmaniczkyak, Prónayak, Radvánszkyak és a királyfalvi Rothok. 1787-ben végre megalakulhatott a Pesti Evangélikus Egyház, meghívta lelkészének a csetneki születésű Molnár Jánost, és megválasztotta első felügyelőjének Pest város főorvosát, nemes Glosius Sámuelt.

A második próba a nemzetiségi villongások időszaka volt. A reformkor kezdetén az akkor még német és szlovák többségű egyházunkban egyaránt tábora és ellentábora volt a német Schediusoknak és a szláv Kollároknak. A szlovák gyülekezet kiválása után azonban, Székács József későbbi püspök idején, aki az „ország papja” nevet érdemelte ki, nemcsak a magyar anyanyelvűek jutottak túlsúlyra, hanem már a nemzeti, hazafias érzés is meghatározta a gyülekezet életét. A szabadságharcot megelőző években olyan egyéniségek vittek szerepet a pesti egyház életében, mint Kossuth Lajos, Bajza József, Hunfalvy Pál vagy Pulszky Ferenc.

Talán kisebb próbatételt jelentett, mégis jelentős érvágást eredményezett a 19. és a 20. század fordulójának kivándorlási hulláma. Miközben 1891–94-es alkotmányozó zsinatunk jelentős törvényeket alkotott, s egyházunk vezetői a Ferenc József-i korban az ország felsőházának is tagjai lettek, a többségében szegény, főleg felvidéki népréteg tömegesen kereste remélt boldogulását az Újvilág délibábjában. Ez a folyamat hatással volt a Bányai Egyházkerülethez tartozó pesti egyházunk életére is.

A legnagyobb vérveszteséget azonban Trianon 1920-as gyászos békediktátuma jelentette. Az addig egységes Kárpát-medence csaknem egymillióra tehető evangélikussága Clemenceau egyetlen gyilkos kézmozdulatával alig négyszázötvenezer főre zsugorodott. Szertefoszlott Nagy-Magyarország utolsó evangélikus püspökiktatásának – múzeumunk impozáns festményén is megörökített – képe, amikor az egyházkerület díszmagyart viselő világi képviselői és a bányavárosoktól Békésig szolgáló lelkészei 1918-ban még így vehették körül templomunkban az esküt tevő Raffay Sándort. Az ő tekintélye, csaknem négy évtizedes itteni és külföldi szolgálata, valamint Zsigmondy Jenő felügyelői tevékenysége (mely máig a leghosszabb) a Horthy-korszakban minden erőfeszítés ellenére csak részben tudta visszaállítani egyházunk régi fényét és közéleti elismertségét.

Az utolsó, kettős tőrdöfést a rövid német és a hosszú orosz megszállás, de főként következményük, a családok lelki-szellemi elnyomorítása és egymással való szembeállítása jelentette. Keken András igazgató lelkészünk igeszolgálata, igényes felkészültsége és bátor zsidómentése, Ordass Lajos püspök példamutató, hitvalló helytállása e márványtábla fekete betűin szemünkben most aranyként kell, hogy ragyogjon, de nem ad választ arra a ma is vitatott kérdésre, hogy e nehéz időkben mi okozott nagyobb kárt a gyülekezetnek: a Rákosi-kor egy évtizedének véres diktatúrája vagy az azt követő Kádár-korszak három súlyos évtizede.

Alapos gyülekezettörténeti elemzést érdemel az a megfigyelés, hogy az igehallgatók a Rákosi-korban élesebben és határozottabban határolták el magukat a pártállam követeléseitől, mint a későbbi, hosszabb és hasonlóan súlyos évtizedek során. A választ erre részben Ordass Lajos kompromisszumot nem ismerő magatartása is jelenthette, aki (amint a tábla is mutatja) 1945-től egészen haláláig, 1978-ig volt törvényes püspök, ám gyülekezetünkben csupán 1948-ig, majd az ’56-os forradalom után 1958-ig, tehát összesen alig három, majd még másfél éven át szolgálhatott. Kényszerű távozásával egyidejűleg a korszak utolsó törvényes felügyelőjének, Tomcsányi Vilmos Pálnak is le kellett mondania. Az ezt követő próbás évtizedekben Káldy Zoltán, Keken András és Hafenscher Károly veretes igehirdetései mégis élénk gyülekezeti és ifjúsági életet biztosítottak.

A jelenkor gyülekezete most megrendülve áll e kettős márványtábla előtt. Kétszázhúsz év… Huszonöt felügyelő… Huszonhét lelkipásztor… Próbás és sokszor problémás életek, bátor vagy bizonytalan életutak. Immár behegedt sebnek tűnik a felekezeti sovinizmus és a nemzetiségi villongás. Sajgó seb marad Trianon, és rossz emlék a német és szovjet tankok dübörgése. Krisztus Urunk pesti egyházának gyülekezete azonban él, és – mint egykor, a templom felszentelésének pünkösdi ünnepén – a megtartó és megszentelő Szentlélekért könyörög, és érte ad most is hálát.

A történelem folyamán többszörösen megtépázott Magyarországi Evangélikus Egyház Deák téri gyülekezete átvészelte a múlt próbáit. Ám a jövő fenyegető próbatételét: az egyházi élet s főként a hirdetett evangélium iránti közönyt, a laza korszellemet és a hitetlenséget csak akkor tudja leküzdeni, ha szívében és szolgálatában felgyullad a Lélek tisztító lángjának messze világító fényessége! Ez megmaradásunk záloga.

Dr. Fabiny Tibor (id.)

Regionális hozzárendelés: Pesti Evangélikus Egyház Deák Téri Egyházközség

::Nyomtatható változat::