Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A múlt hétfő reggel elhunyt Ingmar Bergman svéd rendező és író. Bár már több mint két évtizede visszavonult aktív rendezői pályájáról, filmjeit ma is játsszák szerte a világon. Gazdag örökséget hagyott maga után. Több mint ötven mozifilmet készített, több svéd és külföldi színházban rendezett, valamint irodalmi munkásságára is odafigyelt az olvasóközönség. Saját élettapasztalatára, élményeire és benyomásaira támaszkodva szinte minden filmjében és írásában központi helyet foglalt el az Isten-kérdés és az emberi kapcsolatok témaköre.

Svédország miniszterelnöke a következőképpen emlékezett vissza Bergman munkásságára: „Ingmar Bergman a világ egyik legnagyobb dramaturgja, sokak számára ő volt a legnagyobb mindnyájuk között. Azt hiszem, nehéz megérteni és teljes egészében felmérni Bergman hatalmas hozzájárulását a svéd film- és színházművészethez.” Találó gondolat, hiszen külföldön mintha jobban értékelnék Bergman munkásságát, mint saját hazájában.

E sorok írójának többször is volt alkalma svédekkel beszélgetni Bergmanról, és szinte mindig az az érzése támadt, hogy itthon többet jelentettek nekünk a filmjeiben megfogalmazott kérdések. De vajon miért? Talán a két ország társadalmi berendezkedésének különbözősége miatt? Mert mi egy olyan időszakban ismerhettük meg alkotásait, amikor egyáltalán nem volt természetes, hogy egy-egy mozielőadáson magunk is bevonódjunk az Isten-kérdésbe, abba a titokba, hogy ő miként szólítja meg az embert? A feltett kérdések nem voltak könnyűek, és a legkevésbé sem voltak megnyugtatóak, de annak, aki beült az előadásra, foglalkoznia kellett velük. Ezzel szemben a szabad északi országban e kérdések természetessége talán inkább közömbösséget szült.

Persze lehet, hogy Bergman képei egész egyszerűen túl közeliek voltak a svédek számára. Róluk szóltak, mélyre hatoltak, sokszor nagyon sok mindent felfedtek. Találóan jellemezték egyszer Bergmant úgy, hogy ő a filmes élveboncolás svéd mestere. Lehetne még tovább keresni a válaszokat – akár a Szentírásból merítve, gondolva azokra a prófétákra, akik nem kedvesek a saját hazájukban…

A hetedik pecsét, A nap vége, Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend, Farkasok órája, Szégyen, Fanny és Alexander, Jelenetek egy házasságból – ismerős címek sokunk számára. Úgy emlékszem, hogy életem első Bergman-filmjét egy gyülekezeti ifjúsági közösséggel láttam. Az előadást követő beszélgetésből tudtam meg, hogy Bergman evangélikus lelkészcsaládból származott. Különös feszültséget éreztem; egyrészt valami büszkeséget is, de az összbenyomás mégsem volt maradéktalanul pozitív. Ez a feszültség inspirált a későbbiekben többször arra, hogy jobban megismerjem a rendező életrajzát, filmjei anyagának forrását.

Bergman 1918. július 14-én született Uppsalában. Édesapja szegény sorból kiemelkedő, befelé forduló, félszeg természetű ember volt, édesanyja nagypolgári családból származó ápolónő. Házasságukat – főként a társadalmi ellentétek miatt – szinte senki sem pártolta, ők mégis egymáséi lettek. Kapcsolatuk hamar megromlott, állandó konfliktusaik és nézeteltéréseik családi életüket is beárnyékolták. Bergman sokszor emlékezett vissza a rideg otthoni légkörre, a vallásosság külső kényszerére, a paplakban vendégeskedő lelkészekre, akik többnyire fanatikusak vagy hitükben megrendültek voltak.

Bergman korán elkerült a szülői házból, de szülei viszontagságos kapcsolatát akkor is figyelemmel kísérte, amikor édesapja elismert igehirdető volt az egyik stockholmi gyülekezetben. Gyermekkori élményei egész életét meghatározták. Egyszer azt nyilatkozta, hogy hét-nyolc éves korában valami alapvetőt elveszített. Ezt kereste egész életében, mert ennek az alapvetőnek a hiányát kétségbeejtő emberi állapotnak tartotta. Nyughatatlan, kereső ember volt, aki egész életművével Isten hallgatásának a fájdalmáról beszélt. Töretlen keresését talán azért sem tudta soha abbahagyni, mert Isten hallgatott. Meghallgatott.

Joób Máté

::Nyomtatható változat::