Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Hatalmas nemzetközi összefogással készült az a kiállítás, amely a nyolcszáz éves mongol államiságot és a középkori világ egyik legnagyobb uralkodóját, Dzsingisz kánt helyezi a középpontba. A nagy sikerű tárlat Bonn, München, Schallaburg és Isztambul után Budapesten látható szeptember 2-ig. A magyar bemutató egyik specialitása, hogy hazai gyűjtemények remek darabjai is gazdagítják; a másik, hogy a múzeum munkatársai gondosan előkészített, önálló kiállításon mutatják be a tatár hódítást – erről az oldalról nézve.

Van egyszer az érem egyik oldala. Ezen Dzsingisz kánt és utódait látjuk. Mindahányan, köztük a nagy kán unokája, a számunkra szomorúan-jól ismert Batu kán egy távoli birodalom vérszomjas, hódító uralkodóinak tűnnek. Egészen addig, míg a kiállítás és a mellé kiadott bőséges nyomtatott és virtuális anyag segítségével rá nem ébredünk, hogy mi mindent köszönhet nekik a mongol történelem és kultúra. Egyrészt remekül szervezett hadsereget, szigorú törvényeket, átlátható közigazgatást és útlevélrendszert, másrészt a tibeti buddhizmust, az írásbeliséget, a gazdag tárgyi kultúrát, a lenyűgöző templomi művészetet.

És vajon mit tartogat számunkra az érem másik oldala? A Himnusz jól ismert sorát például: „Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk…” Rogerius siralmas énekeit vagy Tamás spalatói érsek, a szemtanú beszámolóját. Históriás éneket Balogh Márton szívszaggató hangján: „Véres kardot hordtak körül, / Az országon környes-körül, / Aki vitéz, aki betyár, / Lóra kap, mert jön a tatár, haj!” Vagy a magyar történelem egyik kötelező évszámát: 1241–42.

A kiállítás nem csak az egymással szemben álló könnyű és nehéz fegyverzetet, nem csak a jó helyre rejtett, gazdag leletanyagot mutatja be – szerszámokat és kincseket –, nem csak a föld színéről véglegesen letörölt falvakat és templomokat sorolja, és nem csupán az ország hihetetlen mértékű elnéptelenedéséről számol be. Közel nyolcszáz év távlatából képes emberi tragédiákról is szólni. A megrázó erejű leletek a pompeji maradványokhoz hasonlóan beszélnek a rettegésről és a pusztulásról. A reménytelenségről és a védtelenségről. A képeket, tárgyakat Rogerius szavai teszik még valóságosabbá, még fájdalmasabbá.

Aztán „a kegyetlenség helyében úrrá lesz a kegyelem…” Addig soha nem – és azóta vajon hányszor? – tapasztalt összefogással megindult az ország újjáépítése és megerősítése. Ahogy a tatár elleni harcba együtt indult „aki vitéz, aki betyár”, úgy a „második honalapításból” is mindenki kivette a részét. A királyné például saját ékszerei árán emeltetett várat a visegrádi hegyen.

Átmenetileg elültek a belső viszályok, lenyugodtak az indulatok, hiszen a megmaradás volt a tét. Maga a király sem követte korábbi céljait, „hanem a valós helyzetet és szükséget felmérve, korábbi ellenfeleivel kiegyezve, reformokkal »életre keltette« az országot”. A tatárjárásról szól a kiállítás, záró szövegéhez nem kell kommentár.

Toleráns utóirat a 21. századból: miközben Dzsingisz kánt, egyik „legősibb ellenségünket” bámuljuk lenyűgözve a tárlók tükrében, lassan leesik a tantusz a mongol és a magyar történelem számtalan párhuzamosságáról: a nomád életmódról, az uralkodóról, aki egy farkastól származik, akit a mennyben alkottak, és akit a sors választott ki a feladatra. A hódításokban kegyetlen birodalomról és a békében toleráns, nyitott fővárosról. Idegen uralomról évszázadokon keresztül. A népköztársaságról. A kommunisták templomrombolásairól. A szovjet típusú kommunizmusépítésről a buddhista lámák legyilkolásával, a dúsgazdag marhatenyésztők kiiktatásával, a „japán kémek” bebörtönzésével, a templomi rézszobrok tonnáinak ipari célú beszolgáltatásával és az ideiglenesen ott állomásozó hadsereggel.

Mindezeket tudva nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Dzsingisz kán alakja a 20. században a nemzeti öntudat jelképe lett. Vagy azon, hogy róla nevezték el Mongólia legnépszerűbb vodkáját és söreit, és nevét skandálják a nemzeti érzelmű rockzenekarok. És vajon hányan szeretnének abba a tizenhatmillióba tartozni, akik a humángenetikusok szerint a nagy kán génjeit hordozzák szerte a világon?

A Dzsingisz kán és öröksége – a mongol birodalom című kiállítás szeptember 2-ig, A tatárjárás 1241–42 című kiállítás pedig szeptember 30-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Múzeumban hétfő kivételével naponta 10-től 18 óráig.

Zászkaliczky Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::