A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Mi lehetett a nem egészen négyéves leányka, Árpád-házi Erzsébet úticsomagjában vagy éppen köténykéjében, amikor 1211-ben a türingiai Wartburg várába indult? Talán egy számára nagyon kedves játék baba vagy édesanyjától, a később politikai gyilkosság áldozatává vált Gertrúdtól egy személyes emlék. Ám ezek mellett talán magával vitt egy darabka magyar történelmet is: a Szent István által jó kétszáz évvel azelőtt kereszténnyé tett ország múltját. A külső támadásoknak szüntelenül kitett és Európát amolyan védőbástyaként újra és újra megóvó haza iránti vágyakozását. Buda vagy a magyar koronázóváros, Pozsony szépségeit vagy éppen a szépséges Tihanyi-félszigetet… Azt nem tudjuk, hogy a személyes keresztény hit egy kis csíráját magával vitte-e. Talán igen, hiszen atyja vallási elkötelezettsége Európa-szerte ismert volt. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a négyéves kislány kötényében ott lapulhatott egy, a hazai ízeket őrző darabka kenyér…

Nem tudom, nem is akarom a szép legendát kikerülni. Amikor húsz évvel később már nem egy csöpp leányka, hanem egy immár sokat próbált asszony kötényében lapult kenyér. Mi mindent átélt ezen évek alatt! Hírt kapott édesanyja haláláról, majd jegyese, az ifjabb Hermann halt meg váratlanul. Később feleségül vette őt annak testvére, Lajos, akit előbb egy fiú-, majd egy leánygyermekkel ajándékozott meg. Aztán még meg sem született a harmadik gyermek, amikor a keresztes háborúba készülő Lajos meghalt, és Erzsébet húszévesen özvegyi sorba jutott.

Tudjuk, a család nem nézte jó szemmel Erzsébet jótékonykodását: hogy egy éhínség során a tartománygrófi udvar készleteit is szétosztotta a szegények között, ispotályt alapított, hogy enyhítse a legszegényebb betegek szenvedésit. Maga is kemény munkát végzett: fonásból tartotta fenn magát, sőt szerény jövedelméből az elesetteket és a betegeket is támogatta. Tevékeny hite az eisenachi ferencesek körében is mélyülhetett. Nem csoda, hogy a számtalan ábrázoláson szereplő legenda szerint a tiltás ellenére a kötényében hordta a szegényeknek a kenyeret, amely aztán rózsává változott.

Jó türingiai barna kenyér volt nála? Vagy talán a hazai ízeket őrző, magyaros fehér kenyér? Nem, egyik sem. Vallom, hogy néhány galileai árpakenyér volt a kötényében. Mintegy abból a tizenkét kosárból, amely Jézus csodája nyomán megtelt kenyerekkel.

Mert Erzsébet Jézus tanítványa volt. Követte a Mester útmutatását: „Ti adjatok nekik enni!” (Lk 9,13) Nem azt nézte, hogy ez lehetetlen, nem hivatkozott saját maga elesettségére és törékenységére vagy éppen a feladat lehetetlenül nagy voltára, hanem törte és adta. Törte és adta.

Elgondolkodtató, hogy – Lukács tudósítása szerint – „mintegy ötezer férfi volt ott” (Lk 9,14), mi most mégis egy asszonyt látunk magunk előtt, aki multiplikátorként mintegy folytatja a jézusi kenyérszaporítást. Alighanem mind a középkorra, mind a mi világunkra jellemző, hogy a nők mutatnak különösen példát a leleményes szeretetre és az önfeláldozásra. Erzsébet a nőiség szinte minden fázisát átélte életének rövid huszonnégy éve alatt. Volt hazáját elhagyni kényszerülő gyermek, vidám leányka, kijelölt vőlegényét elveszítő menyasszony, boldog szerelmes, édesanya, szomorú özvegy, megszokott környezetét elhagyni kénytelen, lenézett asszony, szent életű nővér, legyengült testű szenvedő…

Kié Szent Erzsébet? A türingiaiaké, hiszen mégiscsak e német tartományban formálódott ilyen csodálatos asszonnyá? Vagy mivel mi adtuk őt Európának, mienk, magyaroké? Kultusza az Árpád-háziak lelki megerősödését eredményezte.

Nem, ő igazán egyikünké sem, hanem Jézusé. Mert őhozzá tartozott, és az ő programját valósította meg. Ennek nyomán ő az egész kereszténységé, katolikusoké és protestánsoké, hiszen sorsával és máig ható cselekedeteivel arra emlékeztet minket, hogy csak akkor vagyunk a Mester tanítványai, ha tevőleges szeretettel, önfeláldozóan segítjük a bajba jutottakat, a szegényeket, nyomorultakat és nélkülözőket. Gondolnunk kell a mai menekültekre, a természeti csapás vagy emberi méltánytalanság által sújtottakra, a munkanélküliekre, hajléktalanokra, AIDS-es betegekre, utcagyerekekre. Milyen jó lenne, ha a „ti adjatok nekik enni” jézusi parancsát sok mai Erzsébet megértené az erfurti lakótelepen és romániai utcákon, palesztin menekülttáborokban és budapesti kórházakban!

Mindennek nyomán ha mi keresztények öt árpakenyérrel és két hallal is el merjük kezdeni a világ szemében eleve hiábavalónak számító munkánkat, és ha Szent Erzsébet példája nyolcszáz év után is valósággá válik, akkor ő egész Európáé és a világé is lehet. Mert a világnak, keleten és nyugaton, északon és délen szüksége van azokra, akik meghallják a jézusi szót: „Ti adjatok nekik enni!”

Mai igazságtalan társadalmi berendezkedések kiigazítása, békétlen emberek kiengesztelése, politikai pártok által megbolondított közösségek megvigasztalása – talán ez sem lenne kisebb csoda, mint amikor a kötényben rejtegetett kenyér rózsává válik.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::