A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP – Mt 22,1–14

Hozzászólás a cikkhez

Ha valaki otthonába hív, vagy meghitt ünnepségre küld meghívót, személyünk megbecsülését jelzi. Ha örömlakomára érkezik invitálás, a meghívó kellemes órát kíván nekünk szerezni. A terített asztal öröme, a jó társaság, a beszélgetés lehetősége sokszoros ajándék. Ha a meghívó nagy tekintélyű személyiség, még inkább megtisztelve érezhetjük magunkat.

Jézus gyakran részt vett örömlakomán, gondoljunk csak a kánai menyegzőre vagy a Mária és Márta házában töltött órákra, illetve Zákeus otthonának felkeresésére. Példázataiban pedig gyakran hasonlította Isten országát az asztal körül örvendező nép együttlétéhez. Valójában egész küldetése a nekünk szóló meghívó átadása, örömlakomára biztatás. Hiszen az Istennel való élet, a vele való közösség a legnagyobb öröm, a legnagyobb ajándék.

Mégis milyen különös, hogy a kitüntető meghívást gyakran visszautasítják. Jézus kortársai, a farizeusok is úgy vélték, előbb el kell végezni a mindennapi munkát, meg kell kötni az üzleti szerződéseket, intézni kell a család ügyes-bajos ügyeit, szórakozni is kell és kikapcsolódni, s majd egyszer elfogadjuk a meghívást. De az ünnepi asztalt egyszer terítik meg, ez a meghívás konkrét, egyszeri alkalomra szól. Ki tudja, lesz-e következő? Az alkalmakat áron is megvegyétek, mert a lehetőségek gyakran kimerülnek vagy éppen elmúlnak…

A barátságos kifogásokat olykor ellenséges indulattal teli megjegyzések követik. A példázatban ez a meghívást közvetítő küldöncök bántalmazásába torkollott. S akkor a meghívót küldő király arra utasította szolgáit, hogy a keresztutakról hívják be a „jókat és gonoszokat” egyaránt.

Isten munkáját ugyanis nem lehet meghiúsítani. Ha ő egyszer elhatározza, hogy ünnepet készít hajlékában, akkor emberi elfoglaltság, rosszindulat vagy közöny nem tud útjába állni szándéka megvalósításának. Amint napját felhozza jókra s gonoszokra, akként közvetíti meghívását minden rendű-rangú embernek, minden belső indulattól függetlenül. S talán éppen ez a nagyvonalú vendégszeretet ejti gondolkodóba azokat, akik ünnepi asztalánál mégis helyet foglalhatnak, és az öröm, a Gazdával való együttlét részeseivé válhatnak.

Pár éve a kanadai Montrealban járhattunk feleségemmel. Egyik magyar protestáns gyülekezetünk havonta rendez úgynevezett missziói vacsorákat. Az utcáról hívják a hajléktalanokat, az éhezőket, a sorsuknak kiszolgáltatottakat. Mi vendégként vettünk részt ilyen alkalmakon. Megrendítő látvány volt. Kitűnő ételek, magyaros ízek, magányos emberek egymás mellett, meleg teremben, s hallgatták az evangéliumot. Jézus őket is hívja, megbecsüli és szereti. Nagyvárosainkban egyre nagyobb igény jelentkezik a terített asztal melegére, az egyház hívogató nyitottságára, mert az eredeti címzettek eldobják a meghívó borítékát…

A menyegzői ruha hiánya egy új példázat gondolatait ébreszti bennünk. Írásmagyarázók sokat törték a fejüket, mit is jelenthet ez a kép, ez a sajátos metafora. Talán a meghívó semmibevételét, talán az elengedhetetlen előkészület hiányát vagy a szeretet deficitjét, esetleg a Szentlélek kérésének elmulasztását, a jó cselekedetek hiányát; vagy mint Luther gondolta, a Krisztus felöltésének hiányát?

A korra vonatkozó ismeretek birtokában méltán állíthatjuk, hogy egy egyszerű és tiszta vasalt ruhában való megjelenés elegendőnek bizonyult a legmagasabb rangú összejövetelen való részvételre. Napjaink írásmagyarázói egyetértenek abban, hogy a menyegzői ruha az új létformát szimbolizálja. Vagyis aki Isten országának vendége kíván lenni, annak késznek és nyitottnak kell lennie arra a változásra, amelyet a meghívó házigazda kínál neki. Mert lehet ülni az asztal mellett, s fogyasztani is szabad, de jaj, ha a lelkünk, gondolkozásunk a régi és érintetlen marad. De lehet megújult lélekkel felkelni az asztal mellől, mint akik bizonyossá váltak abban, hogy a legnagyobb kiváltság a jóságos Király, a Mindenható vendégének lenni. Vele élni, vele ünnepelni s vele közösségben maradni. Így lehetünk bizonyosak abban, hogy nemcsak meghívottak, de választottjai is vagyunk.

Kosztolányi Dezső, a bukdácsolva is hinni akaró, a keresve-kutatva is Istenben bízni akaró 20. századi költő írja Hajnali részegség című versében: „Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.”

Hív a harang, téged hív. Szól az orgona, érted szól. Áll a kereszt, érted állították. Terítve az asztal, neked készítették. Ünnepre invitálnak sok egyhangú hétköznapból, gyötrő, idegesítő ügyek aktái mögül, hogy észrevedd, Isten akar veled egy asztalhoz telepedni, veled beszélgetni, téged hallgatni. Van-e ennél nagyobb ünnep a világon?

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::