Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A reformáció ünnepét övező protestáns napok keretében rendezték meg a 32. ökumenikus területi női találkozót. Október 13-án a csurgói református egyházközség tagjai látták vendégül azt a közel száz résztvevőt, akik a környékbeli – Somogy és Zala megyei – protestáns gyülekezetekből érkeztek az alkalomra. A találkozó szervezésében – a helyieken kívül – részt vett a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa is, amelynek képviseletében dr. Bóna Zoltán főtitkár és P. Tóthné Szakács Zita, a Női Bizottság elnöke is jelen volt az egész napos találkozón.

„…jól tetted, hogy eljöttél” – Szászfalvi Lászlóné csurgói református lelkész nyitóáhítatában azokkal a szavakkal indította a találkozót, amelyekkel Kornéliusz fogadta egykor a hajlékába belépő Péter apostolt. Igehirdetésében hangsúlyozta: Isten az, aki szólni akar hozzánk, ő akarja formálni életünket, hitünket a hangzó emberi szón keresztül.

Ezzel a nyitottsággal hallgatták az egybegyűltek dr. Gondos Ilona nagyatádi háziorvos vallomását arról, hogy miként jutott el – már felnőttként – a tudatos Krisztus-követésre. Nem volt könynyű helyzetben a doktornő. Tudta, hogy előadását annak a Jókai Annának a beszéde követi majd, akit sokan izgatottan vártak, s akinek nem csupán kiszabott feladata, hanem felvállalt küldetése a beszéd. Ám éppen ez az érzékelhető, pici gátlás tette rendkívül hitelessé és méllyé mindazt, amit Gondos Ilona megosztott a hallgatóságával. Magánéletében, orvosi praxisában is megtapasztalta, hogy mekkora szerepe van a Krisztusba vetett hitnek. Segít leküzdeni a félelmeket, erőt ad, hogy a betegségekből felgyógyuljon az ember. Mindezt statisztikai adatokkal is alátámasztotta. Egy amerikai felmérés szerint például a vallásos emberek tovább élnek, és lényegesen kevesebb időt töltenek kórházban, mint hit nélkül élő kortársaik.

„Milyen jó, hogy egy álságos világban nekünk van mércénk!” – vette át a szót a doktornőtől Jókai Anna (képünkön). Szükséges volt ez az „öntudatos” hang, hiszen még mi, keresztények is gyakorta elbátortalanodunk, ha a környezetünkre tekintünk. Olyan világban élünk, ahol nincs objektív mérce. Ősi értékek sárba tiporva hevernek, a hazugság álságos légköre vesz körül bennünket. Bizony könnyű elcsüggednünk.

Az írónő reménysége azonban nem öntudatából fakad, hanem Krisztus-tudatából. „Nekem van mércém. Minden dolgomban a kétezer éves Jézus Krisztus-i bölcsességet kérdezem meg” – vallott hitéről Jókai Anna. Miközben a mai magyar társadalomban fellelhető bajokat, gondokat ecsetelte, újra és újra visszacsengett a kiinduló gondolat: Krisztus a mérleg nyelve.

„Azért szeretem Jókai Annát, mert úgy tud politizálni, mintha nem politizálna” – állapította meg mosolyogva az egyik résztvevő a találkozó ebédszünetében, terített asztal mellett. Az emlékezetes előadást valóban a szelídség, a Krisztustól tanult türelem jellemezte. Pedig nehéz kérdések kerültek elő: a családi élet súlytalanná válása, az önző életforma terjedése, a hazaszeretet lekicsinylése, hogy csak néhány pontot említsünk az írónő beszédéből. Csupa olyan dolog, amely fásulttá tehet, a tehetetlenség érzésével tölthet el minket. Minden elbátortalanító tapasztalattal szemben azonban van tennivalónk a világban. Akinek nincs hatalma, annak is lehetősége van arra, hogy egy cseppnyi feladatot betöltsön.

Az írónő Teréz anya alakját idézte, akit egyik alkalommal riporter faggatott arról, hogy van-e egyáltalán értelme a nővérek szolgálatának egy ennyire ínséges világban. A törékeny, kis asszony felágaskodott a megtermett újságíróhoz, hogy a szemébe nézhessen. Igazat adott a férfinak: valóban, a szenvedés óceánja végtelen. Ám így folytatta: „De egy cseppet elveszünk belőle! Ezért élünk. Ezért érdemes élnünk!”

„Ma Magyarországon nem tudunk eléggé ágaskodni” – ebben a furcsa képben foglalta össze vallomását Jókai Anna. Mit akart ezzel kifejezni? Azt, hogy a körülményeink, a csüggedtségünk gyakran legyőz bennünket. Pedig olyan emberek vagyunk, akiknek van mércéjük, hiszen van Krisztusunk. Ne engedjük, hogy a reménytelenség megfojtsa reménységünket!

Adósa vagyok az olvasóknak azzal, hogy eláruljam, mi is volt az ökumenikus női találkozó címe, kitűzött témája: „Jézus Krisztus reménység Európa megújulására és egységére”. E mondat igazságát támasztotta alá minden személyes vallomás, előadás, és erre hívta fel a figyelmet az alkalom záró igehirdetésében P. Tóthné Szakács Zita.

Az Európai Unió zászlójának közepe üres; ez számunkra jelképesen arra utal, hogy Európa üres, reménytelen Krisztus nélkül. Tanítványokként tegyünk bizonyságot arról az Úrról, a megtartó Istenről, aki betöltheti ezt a kontinensnyi vákuumot erejével, bűnbocsátó szeretetével! Csüggedtség helyett öröm járhatja át szívünket, ha felidézzük magunkban a záróáhítat igeversének gondolatát: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre…” (1Pt 1,3)

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::