A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ha az ember utcára lép, ellenőrzi pénztárcáját, bankkártyáját, lábán az azonos színű zoknikat. A legelső helyen újságot vesz. A pénztárnál hosszú sor áll, de várakozás közben szívesen nézelődik. Háborítatlanul fürkészheti a közelben állók arcát, sminkjét, frizuráját. Ellesheti az apró hangfoszlányokat, a mini élettörténet-darabkákat. Nem kell a televízió vagy a rádió szappanoperáira fanyalodnia. Itt zajlik az igazi életshow a pénztárgépek árnyékában s túl a pénzrabló automaták körül, a kijáratban áruikat, szolgáltatásaikat reklámozó vigécek körül, az utca forgatagában, a keskeny járdán, amelyet még a reklámtáblák, a gyümölcsös rekeszek s a kijárathoz kötött apró (?) kutyusok is leszűkítenek.

Az ember kint van az utcán, sétál tovább, üzletről üzletre jár, amelyek folyton tönkremennek, gazdát cserélnek, s azonnal a legújabb designba öltöznek, kerül, amibe kerül, futja az alaptőke csak erre a célra elkülönített részéből. Posztizé stílusban tök egyformán másmilyen mind. A divatcégek koncepciótervezői fittyet hánynak a nőmozgalmisok határozott, sőt fenyegető tiltakozásaira, s hirdetéseikben fiatal, csinos, érettségizett eladólányokat keresnek – s találnak is. Többnyire egyetemi hallgatókat, rész- vagy hétvégi munkaidőben, akik pár évig a tanulmányi kölcsön kiegészítésére vállalnak munkát. S itt nem kell hajnali hatkor kelni, a vevők után takarítani, ablakot mosni. Frissen sminkeltek, magas homlokukból hátra, lófarokba fésülik vagy valamivel lazábbra kötik a hajukat, a cég legújabb ruháit reklámozzák magukon. Kellemes zene szól, vagy a célközönséghez, a divatáruhoz éppen passzoló rap, technó vagy metál.

Az embert e helyekről kinézik, itt csupa tini turkál a szakadt, tépett, ilyen-olyan festékbe mártott, majd mesterségesen koszolt, koptatott, meggyűrt rongyok között. Összesúgnak a háta mögött, vihognak, kihívóan viselik meztelen köldöküket, csokin-kólán növesztett hasukat, szoláriumbarna bőrüket. Az ember mosolyog magában, mert nem tudják igazán megbotránkoztatni, hiszen ő is volt fiatal. Kevesebb, szinte semmi pénzből ő is feltűnősködött.

Hamiskás mosollyal az arcán megy tovább. Egy új kirakat szolidabb árut ígér. Spanyol Dutti. Kézzel kivarrt fazon a férfiöltönyön, kézzel felvarrott zsebek, karcsúsított modellek. Üres az üzlet, vevőköre szűk, szombat dél és kettő között van csak némi forgalom. Az anyagok elsőosztályúak, az árak nem kevésbé. Pedig ma már ilyen nemes anyagokból sem egy életre szánnak öltönyt. Divatcikk lett, egy év alatt kifut a keskeny fazon, jövőre már kétsoros, egygombos modellt reklámoz a Fashion Tv.

Férfi eladót korábban csak a számítógépes, mobiltelefonos üzletekben lehetett látni, s elvétve a sportboltokban. Most újra felkapottak, főleg a női osztályokon. Jó szagúak, zselézett, tépett-tüskés a hajuk. Lámpázott arcuk már kicsit puhány, de kellemesen bánnak a vevőkkel. Don Donna topánkákba szuszakolnak 39-es, 40-es lábakat. Ismerik az anyagok összetételét, a nemzetközi számozásokat. Az ember áll, és csodálkozik, hogy lám, működik ez a furcsa, rohanó világ így, szakértelem, udvariasság, kellemes közérzetteremtés ellenére is.

Látszólag mindenki tart valahová. Nyüzsgés van, de nincs könyöklés, tolakodás. Az autók lépésben haladnak, de ha valaki pár szót akar váltani egy járókelővel, megteheti. Türelemmel várakoznak a mögötte állók.

Az ember derűs. A napsütés teszi, bár szemből jön, vakít, de a rolók árnyékából így is kifigyelheti a sétálókat. Rájuk mosolyog, mert szép ez a nap. Színes műanyag fogantyús MaxMara papírzacskók, DKNY feliratúak, néhány Mango, Sand, Tatler sétál a tömegben.

A palota parkjában, a nyírott füvön labdázni szabad. Egyszer használatos grillsütőkön virsli, csirkecomb illatoz. Aprók, nagyok kergetik egymást. Az idén a fadobálás a divat. Felállított hasábokat kell hasonlókkal felborítani. Ahány csoport, annyi a szabály. A frizbi, a kutyafuttatás, úgy látszik, sosem megy ki a divatból. S a félmeztelenül napozás sem. Bár a legújabb statisztikai adatok szerint a 15-18 éves lányok idegenkednek a szüleiknek annak idején oly természetes – de bevallottan is lázadó – magamutogatástól. A mai fiatalok nem csak a tenyérnyi, testhez simuló topok alatt viselnek melltartót.

A palota előtt a szokásos turistatumultus. Az őrségváltás amúgy unalmas, csöppet sem látványos ceremóniájára várakoznak. A gárda öltözete nem valami fényes, nincs óriási kucsmájuk sem, mint például a „szegény” angoloknak. De sorkatonaságból válogatott, szép szál legények (újabb példa az amúgy hivatalosan, törvényileg elítélt diszkriminációra).

A szél port és salakot kavar Karl Johan szobra körül. Az éjszakai eső mély árka s a lefolyt hordalék nem éppen felemelő látvány, de még az előző király határozott kívánsága volt, hogy ne vegye körül cifra kövezet, hivalkodó pompa. Halála óta a palota közvetlen védelmére keskeny, lánckordonnal elzárt biztonsági sáv létesült. Ennyi változott. De „a köznép királya” mítosz továbböröklődött. A meglehetős korban trónra került jelenlegi király – ha nem is síelésben, mint az apja, de – vitorlázásban jeleskedik, s rendre versenyez, tisztességes helyezéseket ér el „civil” legénységével. Sűrűn járja az országot, bár nem úgy, mint a mi álruhás Mátyásunk. Kultúrapártoló, igen művelt és bájos felesége balján bárki által könnyen elérhető, tegezhető, viccekkel megnevettethető.

Az embernek szinte nincs kedve továbbmenni. Jó lenne letelepedni a piknikező, játszadozó családok közé, sütkérezni a hét ágról tűző, a kristálytiszta levegőn át perzselő napon. Az árnyékban mégis borzongatóan hűs van.

A sétálóutcára nem ismerne rá, aki tíz évvel ezelőtt járt itt. Apró asztalkák mellett szorongva nemcsak turisták söröznek, de őslakos fiatalok – s még meglepőbb, szüleik is. „Az én házam az én váram” csigaházából kinőtt fiatalok tódultak elébb a nyilvános helyek kínálta, dél-európai nyaralóparadicsomoktól ellesett teraszokra. Majd szüleik hagyták cserben a szombat délelőttökre percnyi pontosságra beállított fűnyíró, sövényvágó, festékszóró alkalmatosságaikat.

Kertes házuk garázsába állítják a háziasszonyok ma már korántsem kicsi és kisigényű autóit, s a családi batárral nem a legközelebbi bevásárlóközpontba hajtanak, hogy feltöltsék az elkövetkező hétre a hűtő- és fagyasztószekrényüket (ma már szinte naponta vásárolnak az újból népszerű, többnyire idegen ajkúak vezette, családias légkörű sarki kisboltokban), hanem a városközpontba mennek „shoppingolni”. Aztán valamilyen egzotikus vendéglőben esznek (nem húspogácsát barna szósszal és esztergályozott főtt krumplival), majd elsétálnak a régi-új kikötőbe, zenét hallgatnak egy állandóra kikötött komphajón, s a világ legdrágább csapolt sörét isszák hab nélkül, garantáltan mércéig töltött négydecis poharakból.

Egy angol nyelvű artista bohóc kedvesen évődik a köréje sereglett kicsikkel, nagyokkal. Égő fáklyát, labdát dobál ördögi ügyességgel egy keréken, két méter magasságban. Pénzért kalapoz, az emberek arcáról lefagy a barátságos mosoly, elszélednek.

Lenyűgöző innen a fjord, a közeli szigetek s az erődítmény látványa. Észak különleges fényeit, színeit itt hatványozottan élvezheti, tanulmányozhatja az ember. Nincs olyan napszak, amely ne szolgálna meglepetéssel. Leszámolva az esős, a világon mindenütt egyformán szürke, lehangoló napokat.

Az ember háttal áll a csődbe ment, egykor prosperáló, a világ minden tájára hajókat gyártó s 1956 után sok magyar menekültet foglalkoztató gyárból szórakoztató-, vásárló- és vendéglátónegyeddé átalakított ízlésficamnak. A látvány más léptékben ugyan, de Nyíregyháza szedett-vedett emeletes épületeit, tervezőinek tehetségtelen kivagyiságát idézi. Itt még szörnyűbb, mert ráadásul jó anyagokból, nemesacélból, finom márványból, szinte tökéletes nyílászárókból áll össze ez a katyvasz. Szerencsére csak a várból s a városháza lépcsőiről lehet igazán rálátni, leleplezni összevisszaságát.

A város ütőere a palotától a nagyállomásig húzódó sétálóutca. Bája mára megkopott. Külön tanulmányt igényelne, mitől lett durvább a hang, közönségesebb a viselkedés, rossz arcúbb az utca népe. Pedig a hatóság egyre távolabbra űzi a kábítószereseket a parlament, a vasútállomás és a dómtemplom környékéről. Ez utóbbiban volt néhány éve a királyfi világra szóló, rangjához méltatlan esküvője egy minden lében kanál, szereplési viszketegségben szenvedő püspök közreműködésével.

Mostanában üldözik az utcai zenészeket, mert állítólak elállják az utat, csökkentik az üzletek forgalmát. A civil rendőrök a szám közepén is képesek megszakítani például a chilei zenészeket, mert lejárt az a fél óra, amelyet egy helyen tölthetnek. Mások is várnak sorukra kipakolt hangszereikkel. Aki CD-t vagy kazettát árul számla nélkül, azt örökre kitiltja innen a város.

Nagy a forgatag, állítólag kelet-európai zsebesbandák fosztogatják a kék szemű (nálunk úgy mondanák, hogy naiv, óvatlan) járókelőket. S az üzleteket is. A drága arckrémek, a márkás napszemüvegek, a habkönnyű, egyedi ruhadarabok a legkapósabbak (a riasztókapun különleges béléssel ellátott sporttáskákkal jutnak át). A boltok őrzésére felfogadott egyenruhás, URH-készülékkel felfegyverzett hölgyeknek és fiatalembereknek nincs joguk feltartóztatni, megmotozni a tetten érteket sem. A rendőrök vagy időben érkeznek, vagy ki sem szállnak ilyesmiért. A boltok biztosítva vannak, a vevő pedig megfizeti ezt is, ha nem várja ki az idény végi kiárusítást. Bár már ez sem igaz, kiárusítás van folyton, csak a feliratok stílusa változik időről időre. Az áru sem bóvli, mint régen, amikor egy-egy olcsóságra csábították be a hiszékeny vevőt (aki így a drágábból is vett ezt-azt).

A kereskedő ma nem kap bizományba semmit; amit rendel, kezdetben nagy nyereséggel, majd a választék csökkenésével egyre olcsóbban adja, végül felmosórongyárban, csak ne foglaljon helyet az új kollekciók elől. Raktára nincs, ne várd hát, kedves fogyasztó, hogy a tavaly megszeretett, kényelmes cuccot idén is megtalálod!

Nem ritka, már botrányt is kavart, hogy egyes áruházak szemeteskonténereibe felbontatlan dobozokban selyem alsóneműk, férfiingek, pólók tömkelege került. De így jutnak szemétbe a tönkrement butikok, elköltöző irodák egy-két éves bútorai, berendezési tárgyai is. Vajon nem tartanak attól, hogy az emberek elhordják, s piacot rontva, ingyen jutnak használati tárgyakhoz? De nem ám, szándékosan teszik, hátha reggelre kiürülnek a konténerek, s nem kell a szemétszétválasztásra specializálódott szolgáltatóknak tetemes óradíjat, az elszállítóknak súlydíjat, a tárolóknak köbméterdíjat fizetni. Egy gurulós irodaszék elemei: a műanyag szövet, a habszivacs, a kemény plasztik karfák s görgők, valamint a vasváz s a fa alkatrészek mind-mind más szemétcsoportba sorolandók. A három-négy éves, kiöregedett számítógép miatt másik társaságot kell igénybe venni (extra drága, mert aprólékos kézimunkát követel az alkatrészek forrasztása, a nemesfémek kiolvasztása stb.). A falburkolatban asztma- és rákkeltő azbeszt és festékanyagok lehetnek; erre álarcos, szkafanderbe öltözött brigád érkezik zárt elszívórendszerű masinákkal, dupla falú tartályokkal…

Az ember sétál az utcán, egyik ámulatból a másikba esik. Büszke lehet kormányára, jogrendszerére, az olaj biztosította anyagi jólétére. De nem mer unokáira, dédunokáira, a kiapadt gáz- és olajmezőkre gondolni, s bánja már azt is, hogy családot alapított, s önző módon szaporította az amúgy is túlnépesedett Föld lakosságát. De akkor mitől van itt munkaerőhiány?

A főváros kórházaiban, iskoláiban, szociális otthonaiban nincs elég orvos, ápoló, tanító s tanár. Pedig az egyetem évről évre ontja a diplomásokat. A szakmák, a hivatások szerinti szelekciót nem állam bácsi vagy a felvételi ponthatár szabályozza, hanem a piac. A fiatal a középiskola végéig ha mást nem is, de azt megtanulja, hogy mi lesz jó neki, mik a jogai, mit kell kikövetelnie a társadalomtól. Oda megy, ahol kis munkával is sokat kereshet. S a diplomás tanár – bár örökké farigcsálják, még mindig hosszú a nyara – fizetése a mérnökével vetekszik. Az egészségügyben fantasztikus eszközpark teszi majdnem játékossá az amúgy valóban felelősségteljes és nehéz munkát. Persze jutalékrendszere miatt minden ügynöki, banki, közvetítői állás csábítóbb, mint például egy egyetemi, kutatói. Ez utóbbira egyébként – mint az állami adminisztrációs állásokra is – a rossz nyelvek szerint olyan élhetetlenek pályáznak csak, akik nem boldogulnának a privát szektorban.

Zajlik a nagy, szakmai népvándorlás keletről nyugatra. Pillanatnyilag még mindenki jól jár, kivéve talán a kiindulóországokat, ahová – a kört bezárandó – csak a nyugati missziók, segélyszervezetek viszik hiányos tapasztalataikat, na és az országukban felhalmozódott, felesleges raktárkészletet.

Az ember utazik a metrón. Valójában T-bane a neve, s jórészt zárt pályán ugyan, de föld felett halad. Itt is feltűnik néhány egyenruhás biztonsági ember, mert fiatalkorúak inzultálják napközben is az utasokat. Tíz év körüli társaikat fosztogatják, elszedik mobiltelefonjukat, zsebpénzüket, télen márkás kabátjukat.

A metró öt vonala nagyon különböző. Meglátni, hogy ki hova tart, honnan jön, „miben utazik”. Nem stigmák ezek, csak arcok, vonások, öltözetek. Szemek, a lélek tükrei. Az ember ül és olvas. Jobboldali, baloldali vagy bulvár napilapot. Esetleg színes családi újságot vagy képregényt. Könyvet csak a helyközi vasúton ingázók kezében látni, többnyire krimit vagy ponyvát. Az egyetem felé s tovább, a diákváros felé utazók jegyzeteiket lapozgatják, leginkább csak ők szólnak egymáshoz. Itt még az is kifigyelhető, ki kihez tartozik.

Máskülönben házaspárok sem igen árulják el viszonyukat, még ha egymás mellett ülnek is. Van, hogy leszállásig a beszállóajtó mellett hagyott gyerekkocsiban ülő baba szülőjére sem derül fény. A jólét hideg sugarai, mint sündisznó tüskéi, tartják őket egymástól távol. Ha kitartóan nézel a szemükbe, egy idő után ráéreznek, hogy külföldi vagy, mosolyra fakadnak, s azonnal a segítségedre sietnek. Ha megszorulsz, nem sajnálnak jó szót, anyagi áldozatot sem. Tv-akciókban, jól reklámozott gyűjtőhadjáratokban mintegy tömeghipnózis alatt, szívesen adakoznak. De amint lett annyid, mint nekik, vagy fényes-hivalkodóra pucolod amúgy ócska autódat, féltékenyen hátat fordítanak. Nem tesznek direkt keresztbe, de az ellentmondást nehezen tűrik.

Sétál az ember tovább, s naná, hogy megáll a Nemzeti Színház hirdetményei előtt. A páratlan években nincs nemzetközi Ibsen-, de van kortársdráma-fesztivál s általában Oscar Wilde-, Holberg-, Karen Blixen-, Lars Norén-, Marie Jones-előadás, és futnak hazai szerzők darabjai. A főváros másik nagy színháza általában több hazai szerzőt kínál, mint a nemzeti. Vajon így van ez a világon mindenütt?

S ha már a központban jár az ember, gyors statisztikát készít a mozik plakátjain hirdetett előadásokról is. Egy augusztusi hetet kiragadva a főváros 29 vetítőtermében 25 amerikai film mellett az összes többi náció 18 filmmel szerepel, ebből 5 a hazai. A dzsesszfesztiválon viszont – neves vendégelőadók mellett – rengeteg a hazai zenekar. Szabadtéren, kocsmákban, koncerttermekben telt ház előtt zajlik minden évben a tradicionális és minden más irányzatot is felölelő koncertsorozat. S amint ennek vége, máris a kamarazene-fesztivál résztvevői foglalják el a pódiumokat.

Nyár közepén a magángalériák ajtaja zárva, pedig a legizgalmasabb kiállításokat ők rendezik két-három hetes periódusokban. Az ember elindul a város egyik végéből, s mire a másik végébe ér, megnézhetett tizenöt-húsz kiállítást. Legközelebb érdemes cikkcakkban haladni, felkeresni a maradék tizenöt-húsz galériát. Ember legyen a talpán, aki eligazodik e szín- és stíluskavalkád-dzsungelben. Mégis megéri, mert valószínűleg a világon sehol nem látni ilyen őszinte, kitárulkozó, felszabadult alkotókedvet, természetes önmegmutató-készséget. Évente két hétvégén műteremtúrát is rendez a város. Kisbuszok szállítják a nyitott műtermekbe az érdeklődőket, ahol a művészek fogadják, vezetik körbe őket, majd a következő kisbusszal mehetnek tovább.

S ha elfáradt az ember, hazabandukol. Megint szembesüt a nap, most is nagy a forgalom, esteledik. A kezekben már nem bevásárlótáskák, hanem vendégségbe, társaságba menet apró ajándékcsomagok vagy össze-összekoccanó üvegeket rejtő zacskók libegnek. Otthon foteljába roskad a nap vándora, nagy sóhajtással laptopjába pötyögi frissen szerzett élményeit, majd internetre csatlakozva feladja pár szerkesztőségnek…

Kovács Katáng Ferenc

::Nyomtatható változat::