A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Fogyatkozó a nemzetünk, s egyre kevesebb a példaképünk, akik összetartják, és erkölcsi erejükkel felragyogják a nehéz múltat és a jövőt. Wittner Mária egykori 1956-os forradalmár, siralomházban megőszült fiatal, halálra ítélt, majd a lehajló Isten kegyelméből örök rab fájó-szép alakja a dicső napoknak. Ostyafelmutató, tiszta asszony. Igazságot hirdető és tanító. Hulló országát magához ölelő, aki mikor fáradtan hazatér, leül öreg varrógépe mellé, hogy magyar zászlókat varrjon, és velük biztassa embertársait.

Siklósi Beatrix és Matúz Gábor többéves előkészület után, 2007 augusztusában kezdte forgatni a filmet Wittner Máriáról, hogy megmentsék a történelmi emlékezetnek egy nem mindennapi életút legfontosabb pillanatait. A két rendezőt munkájukról, a közelgő bemutatóról kérdeztem az Echo Televízió emeleti szobájában.

– Megdöbbentett, hogy eddig csak rövidebb beszélgetések készültek Wittner Máriával – kezdi Siklósi Beatrix. – Olyan film még nem született, amelyben megpróbálják a hozzá közel álló embereket megkeresni, filmes eszközökkel utánamenni az ő élettörténetének. Ezért gondoltuk, hogy jó volna egy ilyet készíteni. Tavaly elkezdtük már, s szerettük volna befejezni Mária hetvenedik születésnapjára, de amikor meghirdette, hogy 2008 „a megtorlás éve” lesz, úgy éreztük, nem csúszunk ki az időből.

– Merre jártak, kikkel beszéltek?

– Elmentünk olyan helyekre, ahol korábban nem nagyon jártak műsorkészítők. Megkerestük a Máriát annak idején szeretettel nevelő kedves apácákat, akik még mindig élnek, s teljes szellemi frissességgel idézték föl a régi éveket. Megdöbbentő volt, hogy milyen kristálytisztán emlékeztek rá. Mária egyik fontos feladatának tartja, hogy járja az országot, illetve a határon túli részeket, és fölvilágosítsa az embereket, főleg a fiatalokat 1956 igazságáról. Voltunk egy cellatársánál Pécsett, akivel együtt szenvedett a börtönben. De sokakat nem tudtunk megszólaltatni, mert már nem élnek.

Elkísértük Máriát tavaly október 23-án, s megbizonyosodtunk róla, hogy félelmetes energiái vannak: reggeltől késő estig járta az országot, és szívszorító beszédeket mondott. A fiatalokkal való jó kapcsolatát tartja a legfontosabbnak, azt, hogy az ifjabb generációba is átültesse a forradalmat, a megélt történelmet. Rendszeresen jár Pongrátz Gergely kiskunmajsai múzeumába, a Kárpát-medencei fiatalok számára szervezett nyári táborokba, de a Sziget fesztiválra is rendszeresen kilátogat.

– Jutott-e idő a Kisfogház felkeresésére?

– Mária régóta nem járt ott, de most eljött velünk. Újraélte velünk azokat a börtönben töltött hónapokat, heteket, amikor mellőle vitték el a bajtársát, Katit, akit annyiszor emleget! Nagyon megrázó beszélgetésnek lehettünk tanúi az akasztófa árnyékában. Számára a mai napig érthetetlen és furcsa, hogy ő képviselő asszonyként jár a „Fehér Házba”, és mindig érzi fogva tartásának szörnyű nyomását.

– Gazdagodott-e az Ön Wittner Mária-képe a film után?

– Számomra döbbenetes az ő sorsa. Mélyről jött ember. Szülők nélkül, család nélkül egy fiatal nő elindul az életbe; sehol senki nincs, aki komoly támasza lenne. Iszonyú nehéz lehetett neki az utcán élve megtapasztalni a világ kegyetlenségeit. Mária számomra mindig a közösséget jelenti. Fontos, hogy emberek között legyen, a nemzetet, a közösséget szolgálva próbáljon létezni. Megerősített abban is, hogy igazi forradalmárrá a börtönben vált. Akkor mélyült el benne mindaz, amit tizennyolc-tizenkilenc évesen a barikádokon fegyverrel megtapasztalt. És az is, hogy az életében ott van a Jóisten. Isten arra állította, hogy ha nehezen is, mélyről jövően is, de végigcsinálja ezeket a korszakokat, és mind a napig dolga van. És úgy érzi, Isten új és új feladatokat ad neki, és hozzá erőt is!

– Nem sokkal tudom kiegészíteni Bea szavait – mondja a másik rendező, Matúz Gábor mosolyogva. – Talán annyival, hogy nem szokványos portréfilmet készítettünk. Egyediségéhez az is hozzájárul, hogy látható és hallható benne Waszlavik „Gazember” László zenész is, aki örömmel jött, és játszott nekünk. Végigkísérte a főszereplő sorsát, tangóharmonikájával összekötve a 20. század harmincas éveit az 1956-os forradalom és szabadságharc időszakával, no és persze napjainkkal. Gyönyörű népdalokat játszott, az akasztófa tövében pedig Kossuth-nótát. A filmben egyébként kiemelt szerep jut a zenének. Waszlavik mellett sok részletet a képek közé-alá szerkesztettünk Jenei Szilveszter, Adorján András és Kocsis L. Mihály 1956 – Aki magyar… című, véleményem szerint méltatlanul keveset hallható rockoperájából, de feltűnik majd a mozivásznon egy fantasztikus hangú erdélyi énekes, Bokor Tünde is. Feltétlenül meg kell említenem, hogy van egy kis médiaiskola, a MAMI – Magyar Médiaiskola –, ennek néhány tehetséges hallgatója ugyancsak részt vett a munkálatokban. Az egyik fontos részt a diákok rögzítették Mária dunakeszi otthonában.

– Ha jól értem, van még munka a filmmel kapcsolatban…

– Sokfelé jártunk, összeszedtük a vallomásokat, ezeknek érlelődniük kell az emberben, hogy végül megtaláljuk a legjobb megoldást. Az a célunk, hogy ez a film az idősebb korosztályhoz éppúgy szóljon, mint a fiatalokhoz. Üzenetünk ne egy távoli dolog legyen, hanem mind a mai időkig a hétköznapunkat meghatározó történet. Azt akarjuk, hogy a lehető leghitelesebben mutassuk föl ezt az emberi, a maga módján tiszta, rettenetesen megszenvedett életet. Február 24-én, a kommunizmus áldozatai emléknapjának előestéjén lesz a bemutató az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Bízunk benne, hogy később minél több emberhez eljut ez a fájó-szép vallomás.

– Fenyvesi –

::Nyomtatható változat::