A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A kulák orosz eredetű szó, jelentése eredetileg „ököl(be szorított kéz)”, „zsugori”, illetve „nagygazda”; a Szovjetunióban a bolsevikok által egyértelműen pejoratív tartalommal megtöltött kommunista mozgalmár kifejezés, mellyel parasztok széles rétegeit bélyegezték meg, akik néhányszor tíz holdnyi földjükön növénytermesztéssel, állattartással foglalkoztak. A kemény munkával, okosan családi gazdálkodást folytató, ebből jól megélő, gyermekeit gazdálkodásra taníttató, önálló gondolkodású kulák természetes gátja volt a kolhozosításnak (téeszesítésnek). Rákosi, mint Sztálin „legjobb magyar tanítványa”, a bolsevik ideológiát egy az egyben átvette és alkalmazta. Magyarországon huszonöt hold feletti földdel a paraszt kuláknak számított, de ha egy szegényparaszt a párt útjában volt, szintén könnyen megkaphatta a kulák minősítést. A Rákosi-rendszer perekkel, rendőri, ÁVH-s zaklatással, internálással, megfélemlítéssel mindent elkövetett a „kulákság” felszámolására. A gazdákat kötelező terménybeszolgáltatásokkal és szándékosan betarthatatlan rendeletekkel állandóan nyomorgatták (például pénz- vagy börtönbüntetést kaphattak, ha a padláson nem volt víz, ha a rendszeresen kiküldött ávósok hernyót találtak a fán, és így tovább). A börtönben a legsúlyosabb kínzásoknak vetették alá őket. A kulákok javait, például házát eltulajdonították. (Forrás: Wikipédia)

A lexikon rövid és tényszerű mondatai mögött több ezer megnyomorított ember élettörténete húzódik meg, akiknek a fő bűnük mérhetetlen szorgalmuk és az ennek köszönhető vagyongyarapodásuk volt. Emeljünk ki egy embert – nevezzük őt Kovács Pálnak –, és vizsgáljuk meg, tekinthetjük-e őt a kommunizmus áldozatának.

Kovács Pál jóravaló asszonyt vett feleségül, akivel jól megértették egymást. Az ifjú gazda szorgalmával, jó humorával, segítőkészségével hamarosan köztiszteletre és nagy népszerűségre tett szert a faluban, ahova a házassága révén került. A helyiek befogadták, több tisztséggel is megbízták. Így lett például a helyi gazdakör vezetője, majd később – ágostai hitvallású evangélikusként – új gyülekezetének a felügyelője. Ajtaja nemcsak hogy nyitva állt a segítségre szorulók előtt, de ő maga is észrevette, ha valahol szükség volt rá. Ha kellett, akár kutat ásott, vagy éppen a gyülekezet orgonájának az árát előlegezte meg. És mivel megtehette, szívesen tette.

Mint ahogyan említettük, a munkát nem kerülte, így vagyona is igen szépen gyarapodott. Közben eladta a szülőfalujában megörökölt családi földjeit, és az értük kapott összegből földeket vásárolt, hogy még többet dolgozhasson. A húszas évekből fennmaradt földvásárlási szerződéseken még „tekintetes Kovács Pál”-ként szerepelt a neve.

Az 1945 után az országban bekövetkezett politikai fordulat következményeként előállt változások közül e megszólítás megszűnése volt a legkisebb a gazda életében. Jól ismert a történelemből, hogy 1948–49 után a gazdaságot központi irányítás alá vonták, a mezőgazdaságban megkezdődött a kollektivizálás. A falun élő embereket a tulajdonukban lévő kataszteri holdak alapján „osztályozták”, és kialakult az „új ellenség”: az „osztályidegen” kulák réteg. Kovács Pálék vagyona négy holdnyival túllépte a bűvös huszonötös számot – a gazda meg is kapta neve mellé a „K” jelzést, és elvették a földjeit.

Ám nemcsak a magántulajdont érintette a téeszesítés, hanem többek között az egyházi birtokokat is. Így a hatalom képviselői őt is megkeresték ez ügyben mint a gyülekezet felügyelőjét. A válasza, hogy ebben csak a presbitérium dönthet, nem tetszett a szervezőknek, ezért ettől kezdve minden héten jelentkeznie kellett a megadott időben a megadott rendőrkapitányságon. Az egyházi földeket pedig természetesen elvették.

A kuláklistán való szereplés Kovács Pálék életében nemcsak a földelkobzást jelentette, hanem azt is, hogy katonasorba került fiait kényszermunkára vitték. Ez nem a hagyományos katonai szolgálatot jelentette, hanem azt, hogy különböző objektumokat építettek rossz körülmények között. A kényszermunkát végzők helyzete Nagy Imre politikai színre lépése után némileg javult, már nem kellett a likvidálástól tartaniuk, sőt a leszerelésben reménykedhettek. Ez a Kovács fiúk életében a kényszermunka megkezdése után huszonnyolc hónappal következett be.

Ám a család nem örülhetett sokáig az együttlétnek, mert a következő hónapban, vagyis 1953 novemberének a végén az utcán egy szál kabátban ültették be az édesapát azoknak a bizonyos fekete autóknak az egyikébe és vitték az egyik fővárosi ÁVH-börtönbe. Családtagjai hosszú hónapokig azt sem tudták, hogy hol van, és hogy egyáltalán él-e még.

Hát élt, és a sok kegyetlenkedés és kínzás ellenére csoda, hogy még élt. Az arra kijelölt személyek a börtönben a legváltozatosabb módokat találták ki, hogy minél elviselhetetlenebbé tegyék a fogvatartottak életét és vallatását. Azon a kegyetlenül hideg télen talán az a januári néhány nap volt számára a legszörnyűbb, amelyet egy olyan helyiségben kellett egy szál alsónadrágban eltöltenie, ahol csak rács volt az ablakkivágáson, de üveg benne nem.

Három hónapi fogva tartás után koholt vádak alapján a Fővárosi Bíróság, majd két hónappal később a Legfelsőbb Bíróság ítéletet hozott az ügyében: három év és hat hónap börtönbüntetésre, a közügyektől való tízévi eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítéltetett. Márianosztrára került.

Az otthoniak közben pedig átélték a házkutatás szörnyűségét, bár az is igaz, hogy a kiküldött emberek az elítélt tulajdonában kutakodtak csak. A ruhás ládája aljában, vesztére, megtalálták a Magyar Futár című néplap egyik 1941. évi számának néhány lapját. Valójában csak a ruha védelmére tették bele, ám az, hogy valakinek az előző rendszerből származó sajtótermék van a birtokában, akkoriban megbocsáthatatlannak számított.

Mindemellett az adó és a beadási ráta tízszeresét kellett a családnak fizetnie, illetve beszolgáltatnia. Ezt sokszor szinte lehetetlen volt teljesíteni.

Kovács Pál 1956 júliusának az elején szabadult. Még négy évig élt legyengülve, betegen; hatvanévesen temették el.

Egy ember és egy család története néhány mondatban. És a konklúzió? Döntse el mindenki maga, hogy méltán idéztük-e meg őket a kommunizmus áldozatainak emléknapján.

–a –a

::Nyomtatható változat::