Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az egyházi esztendő utolsó hetében az eljövendő örök életről hallhatunk igehirdetéseket, összhangban a Niceai hitvallás utolsó mondatával. De egész évben szinte minden prédikáció az örök üdvösség reménységével zárul. Elgondolkodtam ezen: mi lenne, ha legalább néha azzal kezdődne?…

Az örökkévaló Isten ugyanis a teremtéskor hozzá hasonlóvá, örökkévaló életre alkotta az embert; a poklot pedig az ellene feltámadt s ezért elbukott angyaloknak és vezérüknek szánta. A keresztények – ha nem csak névleg Krisztus követői – hisznek az ő cselekvést, történést és örök létezést munkáló igéjében. Ezért annak tudatában élhetnek e földön, hogy ők már az örökkévalóság polgárai; még ha testük fizikailag meghal is, Isten számára nem halnak meg soha, mivel ő az élők Istene, és az ő számára mindenki él! Tehát már most az örökkévalóság részesei a feltámadott és élő Krisztusban hívők az örök Vagyok kijelentése szerint.

Örökkévalóság – most! Ha ezt teljes hittel valljuk, akkor e legfontosabb tény fényében mindennek át kell(lene) értékelődnie életünkben. Akkor kezdődhet ezzel a kijelentéssel minden igehirdetés, mert minden további gondolatunkat, szavunkat, tettünket ennek a bizonyosságnak kell meghatároznia.

Ismerjük Luther e kijelentését: ha tudná, hogy holnap meg fog halni, akkor még ma elültetne egy almafát. Tehát az örökkévalóság tudata az élet munkálására kell, hogy indítson mindnyájunkat, hiszen nem a halálé az utolsó szó. Mivel az Úr Isten maga is örökkévaló, kívül és felette van az emberi tér és idő korlátain. S mi emberi dimenzióink keretei között nem is tudjuk érzékelni és elképzelni sem az örökkévalóság lényegét, mégis hihetjük a mindenható Úr Isten Szentírásban kijelentett igéi alapján, hogy annak vagyunk részesei.

Örökkévaló életünk abban a pillanatban elkezdődött, amikor az „arany evangélium” (Jn 3,16) ígérete alapján hittünk Jézusban; más megfogalmazásban: megtértünk őhozzá, mert engedtünk hívásának, és ugyanekkor a Szentháromság mindhárom személyével élő kapcsolatba kerültünk. Isten újjászült minket szent igéje és Szentlelke által, s így nemcsak teremtő, de megváltó és megszentelő Istenünkké lett. S azóta bennünk lakozik az Atya-Fiú Lelke által, így váltunk az uralma alatt álló örökkévalóság részeseivé.

Hiszen a „kezdetben” kifejezés mind az Ó-, mind az Újszövetség elején csak emberi értelmünknek szól, mivel csak a menny és föld teremtésének és az időnek van kezdete és vége; ám odaát idő sem lesz többé, csak Isten lesz minden mindenben, mint a kezdet előtt, mivel ő mindent újjáteremt.

Mindezek tudatában értelmetlenné válik az a filozofikus kérdés is, hogy földi halálunk a kezdet vége vagy a vég kezdete-e számunkra. Mennyország vagy pokol lesz-e örök sorsunk – ennek a kérdésnek itt, e földön kell eldőlnie, és mindenki saját maga dönti el, hol tölti az örökkévalóságot! Mert „folyt. köv.”! Az örök élet vagy örök halál egyedül a Krisztusba vetett élő hit meglététől függ.

Ám aki nemcsak hírből hallott az Úr Istenről, hanem saját lelki szemeivel is látta, mert Fiában megismerhette őt mint mennyei Atyját, az a benne élő Lélek munkája nyomán hiszi és vallja: az örökkévalóságban Isten azt készítette el az őt szeretőknek, amit ember szeme meg sem láthatott, füle meg sem hallhatott, szíve meg sem sejthetett, és értelme fel sem foghatott.

Az örökkévaló Isten az örökkévalóságban örökkévaló szeretettel szereti gyermekeit! S mi már most részesei vagyunk ennek a magához vonzó és körülölelő, örökre megtartó atyai szeretetnek – mert Isten: szeretet!

Az örökkévalóság elkezdődött! Hiszed-é ezt?

Garai András

::Nyomtatható változat::