Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Nem messze a nagyenyedi vártemplomtól, a Torockó felé vezető úton fekszik a református temető. Tipikusan erdélyi sírkert: néhány sír felkeresése felér egy kiadós hegymászással. Főleg, ha több évszázada elhalt eleink síremlékét látogatjuk meg, akiket valamiért – talán az akkor többször megáradó folyótól is védve – a domb tetején helyeztek örök nyugalomra.

Ott alakították ki a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium tanárainak parcelláját is, amely, úgy tűnik, a magyar nyelvterületen az egyetlen érintetlen tanári sírkertként maradt fent, hiszen nem temetkeztek rá, mint például Kolozsváron a Házsongárdi temetőben. Az elmúlt két évszázad azonban erőteljesen rajta hagyta a nyomát a sírköveken, ráadásul a gaz is mindent benőtt.

A nagyenyedi Dr. Szász Pál Egyesület vezetősége elhatározta, hogy restaurálja a sírokat, és visszaadja őket az emlékezetnek, mert aki nem tiszteli az őseit, az méltó a pusztulásra. Így Kiss Zoltán segítségével – aki a kolozsvári Házsongárdi temető sírjainak restaurálását is végzi – most négy sírt sikerült helyreállítani. A három egykori tanárt, akinek síremlékét megtisztították, Rácz Levente, a Dr. Szász Pál Egyesület elnöke méltatta a reformáció emléknapján rendezett ünnepségen.

Köteles Sámuel (1770–1831) 1818-ban foglalta el a kollégium bölcsészeti tanszékét. Őt tekinthetjük a magyar filozófiai szakszókincs megteremtőjének. 1830-ban megválasztották a Magyar Tudós Társaság rendes tagjává. Diákjai rajongtak érte, halála után közadakozásból emelték síremlékét, amelyen a következő felirat áll: „Emlékezetére, hogy szívből tisztelték / Hálás tanítványi könnyek közt emelték”.

Vajna Antal (1804–1876) 1844-től az újonnan felállított pedagógiai tanszék vezetője volt. Az 1849-es pusztulás után Incze Dániellel vállalták a kollégium újjáépítését, az oktatás teljes vertikumának visszaállítását.

Kasza Dániel (1822–1873) 1855-től természettudományokat oktatott, majd felügyelői teendőket látott el. Rektorprofesszorként a kollégium gazdasági ügyeinek megszervezője és fellendítője volt.

A negyedik sír a tanári parcella szélén található, és mondhatni kilóg a sorból. Nem csoda, hiszen Imreh Miklósné Bodola Klára gazdasszony volt. Annál többet, mint amit a sírfelirat elárul, a helytörténészek sem tudtak róla kideríteni. Így hát a restaurálást leginkább a síremlék kultúrtörténeti értéke, valamint egyedi formája és precíz domborműve miatti művészeti értéke tette indokolttá, ráadásul az állapota sürgette a javításokat.

A restaurálási munkákat a magyar állam is támogatta – amint Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul elmondta –, mert az erdélyi örökség emlékhelyeinek megőrzését az anyaországnak is segítenie kell. A különböző támogatásokon túlmenően sokkal fontosabb az a tény, hogy a szórványvidék összefogott, és együttes erővel igyekszik emlékeit ápolni, illetve az ifjabb nemzedéket is bevonni az értékmentésbe.

A temető rendezése nem áll meg a négy sír restaurálásánál. A munka tovább folyik. Lassan talán azoknak az evangélikus elődöknek a sírjai is kikerülnek a vadborostyán alól, akik ott tanítottak vagy tanultak az elmúlt évszázadokban. Hiszen a hétfalusi csángó evangélikusság – ha nem akart a brassói szász Honterus-gimnáziumban tanulni – leginkább a nagyenyedi református kollégiumot választotta. De itt képezték az evangélikus lelkészeket is, amikor a második világháborúban a dél-erdélyi evangélikusokat határ zárta el a kolozsvári teológiától. A nagyenyedi református temető tehát része az egyetemes magyar emlékezetnek, kultúrtörténetünk egyik jelentős állomása.

Veres Emese-Gyöngyvér

::Nyomtatható változat::