Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat. Zsolt 142,4a (Lk 7,13; Mt 25,1–13; Jel 21,1–7; Zsolt 46) Hitünk egyik csodálatos tapasztalata, hogy sosem vagyunk egyedül. Bár ez az „ének” az Elhagyatott ember könyörgése címet viseli, mégis olyan Úrról tesz bizonyságot, aki értünk él, aki ragaszkodik hozzánk, akinek gondoskodó szeretete nem marad el tőlünk még elcsüggedésünk, megfáradásunk közepette sem. Nem létezik Isten háta mögötti hely(zet). Ő ismeri gondjainkat, fájdalmainkat, félelmeinket. Nincs olyan mélység, magány, szorongattatás, ahol ne lenne velünk a mi erős várunk, oltalmazónk.

Ki vádolná Isten választottait? Isten az, aki megigazít. Róm 8,33 (Ézs 50,8a; 5Móz 34,1–7/8/; 1Thessz 2,13–20) Isten kegyelmi döntését – ő Atyánk, és mi fiai vagyunk – nem írja felül semmi. Még a bűneink sem. Nincs feltétel, csak, talán, esetleg… Hozzá tartozunk elszakíthatatlanul, mert megtett értünk mindent. A golgotai kereszten Krisztust tette tökéletes áldozattá, aki kifizette bűneink büntetését. Ő ébreszti bennünk Lelkével naponként azt a bizalmat, hogy elhiggyük, ebben az áldozatban van a mi igazságunk, tisztaságunk, szentségünk, fiúságunk. Ezért az isteni cselekvésért, döntésért nincs már velünk szemben semmiféle kárhoztató ítélet, elmarasztalás. Mienk a menny örökre!

Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” ApCsel 20,35 (5Móz 15,7; 1Pt 1,13–21; 1Thessz 3,1–13) Krisztus közelsége, igéje ma is gyógyító erővel bír. Süketek lesznek hallókká, vakok látókká, bénák örvendezőkké, holtak élőkké. A sorvadt szívűek, végtagúak felemelik kezüket, hogy elérjék az elesetteket. A „nagyobb boldogság” csak ebben a szüntelenül gyógyuló közelségben adatik meg, mert az adás öröme mindig az átadás öröme. Azt a szeretetet adom tovább, amelyet az Uramtól kaptam.

Simon, aki varázslással foglalkozott, maga is hívő lett, majd miután megkeresztelkedett, Fülöp mellé szegődött, és amikor látta, hogy jelek és nagy csodák történnek, egészen elámult. ApCsel 8,13 (5Móz 18,10.12a; 1Kor 3,9–15; 1 Thessz 4,1–12) Jeleket és csodákat várók vagyunk. Ezért foglalkozott az ember mindig varázslással, legyen az aranycsinálás, bájitalok kevergetése, a jövő kutatása a csillagokban, kártyákban. Kell a csoda, az ámulat, a döbbenet, amellyel belehazudjuk a világ elemei feletti (nem létező) hatalmunkat a szívünkbe. Isten azonban nem hazugságokban mutatja meg valóságos hatalmát és azt, hogy egyedül ő az Isten, hanem abban a lehetetlen és mégis megtörténő csodában, amikor az ember szívét változtatja meg.

Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mt 10,19 (2Móz 7,1–2a; Kol 4,2–6; 1Thessz 4,13–18) Krisztus ezekkel a szavakkal küldte ki a tizenkettőt, hogy hirdessék az evangéliumot: „Elközelített a mennyek országa!” Kétezer év óta sem a feladat, sem az örömüzenet, és Istennek hála, ez a körülmény sem változott meg. A mit és hogyan ma is adatik a Lélek által. Ezért biztatja Jézus mai tanítványait is: ne aggódjatok. Atyátok Lelke majd teljesíti az emberekért ezt a lehetetlen feladatot.

A Seregek Ura ezt mondja: Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja! Zak 2,12 (Lk 10,16; Mt 27,50–54; 1Thessz 5,1–11) „A szemem fénye” – mondjuk a számunkra legdrágább, legfontosabb tulajdonra, személyre. A kifejezés a boldogságtól ragyogó szemre utal. Azért vagyok boldog, mert ő (az) az enyém, az én tulajdonom, hozzám tartozik. Úgy is vigyázunk rá, mint igazi kincsre, amelytől függ a boldogságunk. Istennek is ilyen kincse, szeme fénye az ő népe. Féltve őrzi a pusztulástól, a pusztítástól, az elkóborlástól, és utánamegy az elveszettnek. Adja Isten, hogy minél többen kiálthassák ezt az örömüzenetet: Isten legdrágább tulajdona vagyunk!

Krisztus mondja: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók, azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor.” Jn 10,16 (Mik 7,14; Jel 21,10–14.21–27; 1Thessz 5,12–28) Az egyház csodája ez a szabadság. Nem korlátok, falak, törvények tartják össze, hanem Isten szeretete. Nincsenek határai, mert mindenki beletartozik, aki követi a jó pásztor hívását. A pásztor nem uniformizál, hanem a különbözőségben is egynek lát, eggyé tesz. De a legnagyobb öröm, hogy Urunk, a jó pásztor, mindig nyájával marad.

Eszlényi Ákos

::Nyomtatható változat::