Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Udvaros Béla tanára és későbbi barátja, Sík Sándor egy távoli megközelítésű Tragédia-elemzésében írta: „A tudományos elméletek századokon keresztül próbáltak az esztétikai jelenség, a műalkotás mivoltához férkőzni. Úgy tetszik nekem, hogy a nagy esztétikai rendszerek többé-kevésbé mind megtaláltak valamit az esztétikum, a műalkotás mivoltából. Korlátja valamennyinek csak az, ami Lucifer történetlátásáé Az ember tragédiájában: nem adhatnak mást, mint mi lényegük; egy szempontból nézik a vizsgált jelenséget, egyetlen ismert – máshonnan ismert – szempontból. Minthogy pedig az esztétikum, a műalkotás más, mint más jelenségek, egy ilyen máshonnan merített szempont csak a feléje fordult oldalát, a vele rokon részét világíthatja meg, nem az egészet. Így azután, bár mind igazat mondanak, valamennyien együtt sem adhatják a műre vonatkozó egész igazságot.”

A tökéletes kiindulási pontot ugyan Udvaros sem lelte meg, de a mű által felkínált lehetőségek optimális változatát ragadta meg. A csábítások rengetegében a felmutatók között ott találta Paulay Edét, a drámai költemény színpadi felfedezőjét, később Hevesi Sándort, Németh Antalt és Horváth Árpádot, majd azokat – külföldieket is –, akik saját ízlésük, filozófiai nézőpontjuk alapján rendezték meg a nagy formátumú művet.

A Tragédia azon kevés művek egyike, amelyek számos értelmezési esélyt kínálnak a rendező számára. Aki a középkori moralitásokkal rokon műfajnak véli, az a mű misztériumát ragadja meg, aki a színpadon még soha meg nem jelenített csodaelemek között tallóz, az a közönségkápráztató elemeket mutatja föl, s aki a történetfilozófiai és erkölcsi példázatokat részesíti előnyben, az a drámai költemény bölcseleti komponenseit favorizálja.

A madáchi mű „hajlítható” a bemutatás korához és színteréhez. Paulayék még a 48-as forradalom és szabadságharc utáni önkény légköréhez nyúlhattak vissza, a 20. századi művészek legjobbjai „szavakba komponált nagymiseként” celebrálták a művet, annak ellenére, hogy Lukács György egyik tanulmányában a 19. századi magyar sors középszerű ábrázolójaként aposztrofálta Madách Tragédiáját, felerősítve a mű lényegét nem értő, pesszimistázó kórus hangját. Ami pedig a színteret illeti, nemcsak a koncepció, olykor a rendelkezésre álló létszám is kamaraszínházi megoldásra ösztönözte a bemutatásra vállalkozó társulatokat.

Az ember tragédiája – elemzői közül többen is állítják – híján van a katarzisnak. E tévhit arra ösztönzött számos önmegvalósító rendezőt, hogy szabad prédának tekintse a bonyolult madáchi szöveget, a gondosan megépített bölcseleti piramist, Isten és ember hitre, bizalomra épült kapcsolatát. Ezek az „újítók” feszélyezőnek tartják a katartikus helyzeteket és mozzanatokat, lomtárba küldik a humánus értékeket.

A Tragédia virágos kertjében – ahol száz virág is terem – Udvaros Béla meglelte az egyik legszebbet. Választását ekképpen indokolta: „A mi számunkra miről szól Az ember tragédiája? Az ember édeni boldogságában elszakad az Úrtól. Az élet értelmét keresi, az elveszett boldogságot; az »isteni« ígérettel szédítő Kísértő kezét fogva tántorog végig az életen, s a bukáshoz ér. Összetörtségében az Úr kegyelmébe veszi vissza. Előadásunk tanulsága: örök kétkedés és remény között az emberiség csak az Isten kegyelmében bízva találja meg az Élet értelmét, értékét és szépségét!”

E gondolat jegyében Udvaros a Tragédia zárójelenetét Michelangelo Ádám teremtése című freskójának ihletésében komponálja meg. A Bánffy György alakította Úr egy emelvény magasából mutatóujját, majd kezét nyújtja Ádám felé, aki hálásan szorítja meg Teremtője kezét, amiért visszafogadta őt kegyelmébe. Az élő Isten leszállott az emberhez ezúttal is, mint az első színben. E rendezői lelemény – akarat? – visszaállította örökébe a madáchi istenfelfogást; nem a festmények ábrázolta Úr hangja mennydörög a mennyekből, hanem a valóságos Isten szól a teremtett emberhez.

E remek elgondoláson kívül még mi az új Udvaros rendezésében? Egyszerűen szólva: a régi-új. A klasszikus értékek tisztelete, a madáchi gondolatok gondos dajkálása, a látvány és filozófia egyensúlyban tartása, az archaizmusok tapintatos kezelése, a szükséges rövidítések dramaturgiailag megfontolt orvoslása s mindenekelőtt a sajátos happy end.

Kimondható tehát, hogy Udvaros Béla, aki közel húsz esztendeje nyit teret többségében magyar drámáknak az Evangélium Színház pódiumán, nem cirkuszi mutatványokra hajlamos skandalumrendező, hanem a rend rendezője. S ahogy Márai tanítja: minden mögött a Gondviselés van; Udvarosnak ez színpadi ars poeticája és emberi hite. A rend tisztelete végigvonul színészvezetésén, díszlet- és jelmezválasztásán.

Ha a Tragédia tizenöt színének szcenírozása a jellegtelen színpadi függönyökhöz hasonlít, az a farmernadrágosok színpada. Ha történelmi képeskönyvek míves lapjai elevenednek meg, az operett-Tragédia.

Húros Anna Mária díszletei korérzékenyek, szcenikailag ötletesek; egy lépcsős emelvény egyszer az Úr trónusa, máskor a fáraóé, de ezen az emelvényen ágál Danton, innen kémleli az eget Kepler, e pulpitoson hajol lombikjai fölé a falanszter tudósa is, ezen a magasságon találja meg az űrt Ádám. (Még a haláltánc is itt esik meg, a sírgödörbe – Évát kivéve – fentről lépkednek lefelé a halálra szántak.)

A jelmezváltások is ötletesek; van egy alapköntös, kantus, köpeny stb., s a színész, mondjuk a párizsi jelenetben, derekára simuló francia trikolórral „igazítja” alapjelmezét a helyhez és a szín cselekményéhez.

Az Úr „emberi gesztusairól” már szóltunk. Amikor a függöny felmegy, Bánffy György arcán elégedettség tükröződik. Hangja humánus, még tónusában sem hasonlít a hagyományos, a színfalak mögül érkező, szigorú hangra, amikor elégedetten, mint a munkájára büszke mesterember tudatja a jelenlévőkkel: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.” S a magasban lévő trónszéken, mint egy fáradt, ám munkájára büszke öregember a karosszékében, karját leejtve valóban pihen Bánffy György. A főangyalok dicshimnuszait is szinte egykedvűen fogadja, a szertartás részeként.

Hangja akkor keményedik meg, amikor Lucifer szenvtelen lezserséggel (amolyan „ismerjük a szöveget” arckifejezéssel) hallgatja a hozsannázást. E pillanatban a teremtés javainak „osztozkodói” kilépnek a mennyei keretből; két hiú ember immár „civil” hangnemben ragaszkodik „osztályrészéhez.” Amikor a zseniális és utánozhatatlan Bánffy György alakította Úr kiméri Lucifer vagyonát, az ördög eljövendő bukását ironikus szemvillanással prófétálja. A dráma zárótételében, amidőn Lucifer bevallja kudarcát („Miért is kezdtem emberrel nagyot”), az Úr nem diadalmaskodik; lázadó társának kiosztja vagyonát, megjelöli helyét és „hideg tudásának, dőre tagadásának” szerepét az emberiség terepasztalán. A kegyelmébe visszafogadott Ádámnak pedig fenséggel és atyai mozdulattal (erre hitelesen csak Bánffy György képes) nyújtja a kezét; e gesztussal megpecsételődik az égi és emberi szövetség. Ez az epizód az előadás legfelemelőbb pillanata.

Az értelmezés tág mezején konvenciók és hangsúlyok is kialakultak; Ádámé vagy Luciferé a főszerep? (Látható volt egy olyan bizonytalan próbálkozás is, amely Évát, az örök nőt sorolta az élre.) Az elsőbbséget általában a koncepció, a karaktert megformáló színész alkata dönti el. Udvaros Béla a madáchi filozófia terhét Lénárt László vállára helyezte, mert úgy vélte, a Lénárt-Ádám az emberiség sorsát, jövőjét sallangmentes színészi eszközökkel képes megjeleníteni.

Nem tévedett. A bibliai színek és a történelmi helyek, cselekmények Ádámjának alakváltozásait Lénárt László humánus eszközökkel kínálta fel közönségének. Egyszerűbben fogalmazva, tartózkodott a „súlyos” Ádám-karakterek megszokott deklamálásától, küzdéseit, kudarcait gyermeki naivsággal jelenítette meg.

A heves és makacs igazságkeresés, az emberiség boldogulásáért kifejtett fáradozás, a balsikerek „lenyomatai” rendkívül megnyerő színészi effektusokkal törnek felszínre Lénártnál. Elismeréssel jutalmazható a család és tulajdon, mint „a világ kettős mozgatója” egyikének, a tulajdon szerzésének módjai felett érzett csalódottságának színészi megélése. Ideadeficitjeinek számba vétele és az ebből levezetett keserűsége és cselekvési terve meggyőző. Ám az Úr jósága és Éva – kinek szíve alatt már ott a jövő – asszonyi hívása ráébreszti a haza és a család fogalmának torzítatlan tiszteletére s az Isten által irányított világ törvényeinek elfogadására.

Lucifer személye igazi talány. Ha polcáról leemeli a rendező a Tragédiát, döntenie kell, mi kapja a hangsúlyt: Lucifer a bosszúálló angyal, aki az emberrel szövetkezik a Teremtő ellen, vagy az Isten teremtette tökéletlen ember? Az utóbbinál a „bizonyítási eljárás” gyászos eredménnyel zárulhat, ha figyelmetlenül olvassa (és játszatja el) a művet.

A drámai költemény pesszimizmusát az elemzők általában Lucifer cinikus tagadásából vezetik le. Pedig már Arany János is emlékeztetett rá: „kívánhatjuk-e Lucifertől, hogy ne pesszimista színben mutassa neme jövőjét Ádámnak”, midőn célja annak megbuktatása. Majd gondolatmenete azzal zárul, hogy a „sötét álomképek tárgyilag” nem egyeznek a világtörténettel, Lucifer „célja szerint a sötétebb oldalt” mutatta fel. Vagyis durván és szándékosan eltorzította.

Udvaros koncepciójában Kárpáti Tibor Luciferje a történelemtorzítást „történelemtanári” kedélyességgel oldotta meg. Őrizkedett az ördögi gesztusoktól, Ádámot kísérve csalfa, hamis észérveit már-már baráti – néha szolgai – alázattal osztotta meg a kiátkozottal. A torzban is mint esztétikai lény gyönyörködött.

Bizonyos rendezések, amelyek misztikumba göngyölik a mű cselekményét, nemhogy a humortól, még a gyönge mosolytól is óvták a drámát. Kárpáti Tibor az Úrnak, a botladozó Ádámnak és a „szellemtársaknak” szánt fricskáit „emberi” élccel küldte el a címzetteknek. A szép orgánumú színész és az ugyancsak tisztán beszélő Lénárt László megengedhették maguknak a díszlet intim sarkaiban folytatott viták bensőséges tónusát is. Ezt a publikum hálás tapssal nyugtázta, ugyanis ha a szöveg érthető, a közönség mint beavatott egy pillanatig sem unatkozik.

Éva alakváltozásai gazdagabb színezetűek, mint Ádáméi. A szerelmes asszonytól a házasságtörő feleségen át a családi tűzhelyet teremtő „örök nő”-ig igen széles skálát kell bejárnia, az árnyalatok tucatjával gazdagítva az előadást.

Buzogány Márta két emlékezetes pillanatára szívesen emlékezik a színházlátogató. A londoni szín sírba szállási jelenetében a tehetséges színésznő meggyőző erővel, a nőiség legszebb mozdulataival biztosította közönségét: a szerelem, a költészet, az ifjúság nem hullhat a sírgödörbe; csak fátylát ejti a mélybe, maga pedig „dicsőülten felemelkedik”. Az anyaság megvallását polgári csendességgel, szemérmes büszkeséggel, hitelesen oldotta meg. Szerepváltásai meggyőzőek voltak. Aktivitás dolgában Buzogány Márta nem léphetett a három férfi küzdő nyomába, mert a „virág, a drága csecsbecs” szerepkör behatárolta Éva mozgásterét.

A kamarajellegű, ám látványelemekben sem szűkölködő előadást tizenöt kitűnő adottságú színész varázsolta színpadra. A tömegjeleneteket a teljes társulat abszolválta.

Közülük több szerepet gondozott Mucsi Sándor, akinek módjában állt tehetségét és több arcát be- és felmutatni, egyebek közt demagógként, Péter apostolként és tudósként a falanszter színben. Ez utóbbi jelenetben úgyszólván főszereplő volt, mert a Lucifer által kigondolt torz világ eljövetelét Mucsi szinte láttatta. Elemében volt, amikor az érzelem nélküli világ előnyeit, a lombikban fortyogó „nagy művet”, „miként bérenc költője a királynak”, valójában a semmit kommentálta.

Mucsi színészi teljesítménye kétszeresen is dicsérendő, mert környezetéből hiányoztak azok a furcsa, félelmetes gépek, mechanikai eszközök, amelyekkel Madách a falansztert megjeleníttetni szándékozott. A színésznek gesztusokkal, jó hangsúlyokkal kellett elriasztania Ádámot a sötét egyenvilágtól.

A többszerepes színészek között Geszty Glória cigányasszonya és Hippiája kiemelkedő alakítás volt. Különösen a tenyérjós és „házasságszerző” ravaszkodása, huncutkodása, keresetlen humora volt megszólító. Borbáth Ottília különös alakítása – a föld szellemét hozta napvilágra – nemcsak szépen hangzó jambusai révén keltett feltűnést, hanem mindenekelőtt nemének homályban hagyásával.

De vétek lenne fukarkodni azok nevének a felsorolásával, akik Udvaros Béla irányításával, Sík Sándor szellemében, hitelesen színre hozták „a műre vonatkozó egész igazságot”. Jelesül Farkas Tamás, Tóth János István, Rékai Nándor, Veress Előd, Kriszt László (ő koreográfusként is jeleskedett, szép munkát végezve a római szín daloló-táncoló kavalkádjában), Gyurin Zsolt, Medgyessy Pál, Tódor Réka.

Haydn A teremtés című oratóriumának illő részletei a színváltások közti űrt töltötték ki, Huzella Péter pedig hangulatos zenéjével a dalszövegeket „ruházta fel”.

Párkány László

::Nyomtatható változat::