Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

„Szerencsés középút a lármás kaszárnya és a rideg kolostor között” – így jellemezték a megnyitandó Luther Otthon szellemét az intézmény megálmodói 1908-ban kelt körlevelükben. A Luther Otthon valódi otthona kívánt lenni azoknak az evangélikus egyetemistáknak és főiskolásoknak, akik fennállásának ötven éve alatt menedéket találtak falai között.

A 19–20. század fordulóján számtalan új kezdeményezés, intézmény alakult azért, hogy egyházunk alkalmassá váljon a felbomló népegyházi keretek között is az evangélium hirdetésére. Sorra alakultak országos szinten a reformátusokkal közös „belmissziói” vagy – korabeli szóval – „egyháztársadalmi” egyesületek. Minden valamirevaló gyülekezetben asszonykör, legényegylet, leánykör, dalárda alakult a lelkész vezetésével. Ezek az egyesületek jótékonykodtak, gyülekezeti tagokat látogattak, estélyeket és bibliaórákat is szerveztek.

A „hivatalos” egyház is felismerte a megújulás fontosságát. A bányai egyházkerületben már 1904-ben alakult belmissziói bizottság. Az evangélikus egyháznak szüksége volt utánpótlásra szellemi hátországa számára, hiszen ebben az időszakban az ország népességének 6,4 százalékát kitevő evangélikusság tartotta fenn az ország gimnáziumainak 23 százalékát. Az alapítók szándéka szerint a Luther Otthon esélyt jelentett arra, hogy a felnövekvő evangélikus értelmiség egyházához hű marad, a későbbiekben pedig aktívan részt vesz majd a vezetésében.

Budapesten ekkor alakultak az egyetemektől független kollégiumok. Az Eötvös József Collegiumot 1895-ben alapították francia mintára az ország szellemi elitjének képzésére. Ennek koncepciójából a Luther Otthon alapítói a szakmaiságot vették át – az otthon falai között a kezdetektől az intézmény megszüntetéséig tartottak tudományos és közéleti előadásokat a korszak neves szakemberei.

Az egyházi nevelésre a Szent Imre Kollégium – amelyet a Központi Szeminárium egyik tanára, Glattfelder Gyula alapított 1901-ben – adott közvetlen példát. A kollégium kezdetben a későbbi Luther Otthon helyén is működött mint „albérlő”. A Luther Otthon mintaképének tekintette az evangélikus teológusok pozsonyi otthonát is.

A Luther Otthon névválasztása tudatos értékválasztást jelentett. Bár a Magyarországi Luther Társaság már 1886-ban megalakult, mégis kevés szó esett ebben a korban a lutheri örökségről, annál többször hivatkoztak a protestantizmus szellemére. Luther nevének felvétele a lutheránus örökség vállalását jelentette: „Megismertetjük vele [ti. az otthon ifjúságával] vallásunk igazságait a koreszmék megvilágításában, a protestáns egyházak történelmét, evangélikus egyházunk alkotmányát és közintézményeit…” – fogalmazták meg 1908-ban.

„Otthonnak” is tudatosan nevezték a létrejövő kollégiumot, amikor céljáról így írtak: „Közegyházunk meg akarja védeni a gondviselő, meleg szülői szárnyak oltalma alól kikerült ifjakat a fővárosi élet különféle csábításaitól, hogy lelküket épen és tisztán őrizzék meg az élet nagy feladatai számára.”

A Luther Otthon fontosságát és egyházi elfogadottságát mutatja, hogy nem egyesületi formában jött létre, hanem az egyetemes egyház alapította. „Alapító atyja” Sztehlo Kornél budapesti ügyvéd és jogtudós, egyetemes egyházi ügyész és a budai gyülekezet felügyelője volt. 1907-ben terjesztette az egyetemes közgyűlés elé, hogy „az egyházegyetem Üllői út 24. alatti házában internátust szervezzenek a fővárosi főiskolákban tanuló evangélikus ifjak számára”. A közgyűlés meg is bízta Sztehlót az előkészítő bizottság felállításával.

A „magyarhoni ág. h. ev. keresztyén egyetemes egyház Luther Otthona” végül 1909. október 1-jén nyitotta meg kapuit. Első igazgatója a fasori gimnázium nyugalmazott igazgatója, a levéltár vezetője, Góbi Imre lett.

A felvételnél előnyben részesítették a lelkészek és a tanítók gyermekeit. 1921-ben például a lakók több mint fele tartozott közéjük. A rászorulók számára lehetőség volt fél árat fizetni az ellátásért. Az intézmény anyagilag önellátó volt, fenntartásához hozzájárultak személyek és egyházi testületek adományai is. A püspöki birtokok terményeinek egy része például közvetlenül az otthon konyhájára került. A Luther Otthon rangját és fontosságát mutatja, hogy intéző bizottságának olyan jeles tagjai voltak, mint Sándy Gyula építész, Rátz László, a fasori gimnázium legendás tanára vagy Domanovszky Sándor történész. A diákok „önkormányzatát” a választott senior vezette.

A történelem nem kímélte meg a Luther Otthont. Az első világháborúban a hallgatók zömét elvitték katonának, rövid ideig a Vöröskereszt kisegítő hadikórháza működött az épületben, majd erdélyi szász, később felvidéki evangélikus menekülteket fogadott be.

A Tanácsköztársaság idején úgy kerülte el az államosítást, hogy lakói a maguk számára „kisajátították”.

A második világháború idején lehetőség szerint felkészült az otthon a megpróbáltatásokra. 1944 őszén lakói nagy részét Németországba internálták. Jól felszerelt óvóhelye az ostrom idején hetven embernek nyújtott menedéket. Az élelmezésről és az épület, valamint lakóinak védelméről a Svéd Vöröskereszt igyekezett gondoskodni. Az ostrom végső szakaszában azonban az épület komoly károkat szenvedett.

Az intézmény fennállásának öt évtizede alatt változtak a körülmények, egyre javult a ház komfortja. A húszas évek közepén huszonhét szobája volt, bennük mintegy ötven diák fért el. A két világháború között megnövekedett az érdeklődés az otthon iránt, évenként harminc-negyven jelentkezőt kellett elutasítani. Két emelet ráépítésével szerették volna megoldani a férőhelygondokat, de a gazdasági világválság miatt a bővítés elmaradt.

A szobák mellett volt társalgó és olvasószoba is; a lakók nemcsak a legfontosabb napilapokat vehették kézbe, hanem az ezerkétszáz kötetes könyvtárat is használhatták. A korban legnépszerűbb szórakozási formák közül választhattak, biliárd, sakk, rádió és gramofon állt rendelkezésükre. Itt tartották az igei alkalmakat és az ismeretterjesztő, továbbképző előadásokat is. A zeneszobában zongora, harmónium és más zenekari hangszerek voltak az alkalmi kamarazenéléshez. Az intézet orvosa hetenként három alkalommal ingyenesen látta el a rászorulókat.

A zökkenőmentes beilleszkedés érdekében az intézet lakóit egy-egy tekintélyes budapesti evangélikus család vette pártfogásába. A Luther Otthon estélyei és báljai a pesti evangélikus társasági élet kedvelt alkalmai lettek, különösen azokban a családokban, ahol eladó lány is volt. Az 1930-as évektől kezdve évente egy-két alkalommal találkozón jöttek össze az intézet öregdiákjai.

Az otthon házirendje az „intelligens ifjúhoz” méltó viselkedést az intézmény területén kívül is megkövetelte. Tiltották a „dorbézolást” és a párbajt; az otthonigazgató a tanulmányok végzését rendszeresen ellenőrizte. Az intézménynek volt saját szolgaszemélyzete, akikkel szemben megkövetelték az udvarias bánásmódot. Gondot fordítottak a lelki életre is. Az étkezések imádsággal kezdődtek és végződtek, a húszas évek közepétől pedig bevezették a napi áhítatot. Elvárták a vasárnapi rendszeres istentisztelet-látogatást, később pedig a havi egyetemi istentiszteleten való részvételt. Az 1942-es házirend négy kiemelt felszólításban foglalta össze az otthon rendjét: „Az ünnep – Istené! Magyar is vagy! Magadnak tanulsz! Rend és fegyelem!”

A háborús károk helyrehozatala után már az 1945–46-os tanévtől kezdve ismét elkezdhette rendes működését a kollégium Vargha Sándor, majd Kuthy Dezső vezetése alatt. A Luther Otthon működését anyagilag lehetetlenítették el 1949-re. Az egyetemes egyház 1949. április 7-én tartott közgyűlésén pecsételte meg az intézet sorsát: „A Luther Otthon bejelenti, hogy elmaradt a VKM havi 800 Ft segélye, valamint az egyházegyetem havi 300 Ft-os térítése… Az elnökség azt javasolja, hogy az egyetemes közgyűlés a Luther Otthont mint egyetemi és főiskolai internátust a folyó tanév végével szüntesse meg és az intézetet a jövőben mint laikus- és misszionárius-képzőt, illetve belmissziói otthont tartsa fenn…”

A Luther Otthonnak az egyházunk életében betöltött szerepe még nincsen megfelelően feltárva. Reméljük, hogy a közeljövő kutatásai választ adnak arra a kérdésre, hogy a Luther Otthon mennyire hatékonyan tudta megvalósítani eredeti célkitűzését, az egyházához hű, jól felkészült evangélikus értelmiség képzését.

Kertész Botond

::Nyomtatható változat::