Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Ku­lissza­tit­kok tá­rul­tak fel az evan­gé­li­kus nők klub­ja feb­ru­ár 20-i al­kal­mán. Az elő­adó, Tóth-Szöl­lős Mi­hály nyu­gal­ma­zott evan­gé­li­kus lel­kész a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség (LVSZ) 1984-ben Bu­da­pes­ten meg­ren­de­zett vi­lág­gyű­lé­sé­nek ak­ko­ri ház­na­gya­ként ugyan­is azok­ba a dol­gok­ba is be­le­lá­tott, ame­lyek a kon­fe­ren­cia hát­te­ré­ben, a szín­fa­lak mö­gött tör­tén­tek. Az egy­ko­ri ház­nagy – aki egyéb­ként a sajtóosztály vezetőjeként az Evan­gé­li­kus Élet ko­ráb­bi fe­le­lős szer­kesz­tői tisz­tét is be­töl­töt­te – ér­dek­fe­szí­tő elő­adás­mód­ja ré­vén a klub­al­kal­mon meg­je­lent hall­ga­tó­ság szin­te új­ra át­él­het­te a több mint hu­szon­öt év­vel ez­előtt tör­tén­te­ket…

Az elő­adó leg­hosszab­ban a vi­lág­gyű­lés meg­nyi­tó is­ten­tisz­te­le­té­nél idő­zött el. Nem vé­let­le­nül, hi­szen ez a részt­ve­vők kö­zös él­mé­nye volt, a női klub tag­jai kö­zül töb­ben ma­guk is ott vol­tak a Bu­da­pest Sport­csar­nok­ban, má­sok pe­dig a té­vé­köz­ve­tí­tés ré­vén le­het­tek szem­ta­núi az ün­ne­pi al­ka­lom­nak.

Tóth-Szöl­lős Mi­hály csil­lo­gó szem­mel idéz­te fel a kez­dés pil­la­na­ta­it: „Film­ren­de­ző fi­am a té­vé­be­mon­dó hang­ját kö­vet­te a fül­hall­ga­tón ke­resz­tül, s mi­kor fel­emel­te a ke­zét, ad­tam to­vább a je­let Trajt­ler Gá­bor or­go­na­mű­vész­nek.” Ma már ta­lán meg­szo­kott ez a moz­du­lat, hi­szen nem csu­pán a rá­dió, ha­nem éven­te két-há­rom al­ka­lom­mal a Ma­gyar Te­le­ví­zió is köz­ve­tít evan­gé­li­kus is­ten­tisz­te­le­tet egy­há­zunk va­la­mely temp­lo­má­ból. De az ak­kor más volt – hi­szen hazánkban ez volt az el­ső élő te­le­ví­zi­ós evan­gé­li­kus is­ten­tisz­te­let-köz­ve­tí­tés! És ez or­szág-vi­lág előtt nyil­ván­va­ló­vá tet­te, hogy az egy­ház él.

Ti­zen­két­ezer em­ber ült ott a sport­csar­nok né­ző­te­rén, egy­ház­me­gyén­ként szek­to­rok­ba oszt­va. Mert­hogy Tóth-Szöl­lős Mi­hály­nak az is a fel­ada­ta volt, hogy min­den szé­pen, jó rend­ben tör­tén­jék. Ennyi em­bert csak úgy le­he­tett le­ül­tet­ni, hogy előt­te pon­to­san meg­ter­vez­ték mun­ka­tár­sa­i­val – köz­tük Ino­tay Le­hel mér­nök-lel­késszel –, hogy kit me­lyik aj­tón ke­resz­tül en­ged­nek be az aré­ná­ba, a cso­por­to­kat ho­gyan moz­gat­ják. Ugyan­csak alapos át­gon­do­lást igé­nyelt az úr­va­cso­ra­osz­tás meg­szer­ve­zé­se. Het­ven­két he­lyen osz­tot­ták a szol­gá­lat­te­vők – egy ma­gyar és egy kül­föl­di lel­ki­pász­tor, va­la­mint két if­jú­sá­gi se­gí­tő – a szent­ség je­gye­it, az os­tyát és a bort. En­nek a ha­tal­mas tö­meg­nek a „meg­úr­va­cso­ráz­ta­tá­sa” alig hu­szon­öt per­cet vett igény­be.

Az át­gon­dolt szer­ve­zés­re az­tán a nagy­gyű­lést kö­ve­tő­en so­kan vol­tak kí­ván­csi­ak. Tóth-Szöl­lős Mi­hályt még Né­met­or­szág­ba is meg­hív­ta egy ot­ta­ni püs­pök, hogy ad­ja to­vább azt a gya­kor­la­ti tu­dást, amely­nek bir­to­ká­ba csu­pán egy ilyen nagy­sza­bá­sú al­ka­lom le­bo­nyo­lí­tá­sa ré­vén jut­hat az em­ber.

S míg az egy­ko­ri ház­nagy a női klu­bos hall­ga­tó­sá­got is egy­re több ku­lissza­tit­kok­ba avat­ta be, több­ször elhang­zott szá­já­ból a mon­dat: jó volt ak­kor evan­gé­li­kus­nak len­ni! Az asszo­nyok csak egyet tud­tak ér­te­ni ez­zel, egyi­kük meg is je­gyez­te, hogy mi­lyen büsz­kén vi­sel­te azok­ban a na­pok­ban a nagy­gyű­lés emb­lé­má­já­val el­lá­tott ki­tű­zőt.

A vi­lág­kon­fe­ren­cia lo­gó­ját Me­ző­si­né Tóth Ágo­ta ter­vez­te. A részt­ve­vők nagy örö­mé­re ő ma­ga is el tu­dott jön­ni a klub­al­ka­lom­ra. Tóth-Szöl­lős Mi­hállyal együtt me­sél­te az­tán el, hogy a ma­gyar zsű­ri nem is az ő pá­lya­mun­ká­ját fo­gad­ta el, a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség il­le­té­ke­sei még­is az ő gra­fi­ká­ját vá­lasz­tot­ták ki a kon­fe­ren­cia emb­lé­má­já­nak.

„Krisz­tus­ban re­mény­ség­gel a vi­lá­gért” – hang­zott a vi­lág­gyű­lés jel­mon­da­ta, ame­lyet tö­ké­le­te­sen áb­rá­zolt a lo­gó: a föld­go­lyó há­ló­za­tán át­nyú­ló, hor­gony­ban vég­ző­dő ke­reszt. Ez a re­mény­ség, amely­ről ak­kor a sport­csar­nok­ban több­ez­res tö­meg tett bi­zony­sá­got, az­óta is a ke­resz­té­nyek meg­tar­tó ere­je. „A re­mény­ség a ke­reszt­ben van” – utalt Ágo­ta raj­zá­nak köz­pon­ti gon­do­la­tá­ra meg­nyi­tó­be­szé­dé­ben Ki­bi­ra tan­zá­ni­ai püs­pök, az LVSZ ak­ko­ri el­nö­ke is.

„A mi re­mény­sé­günk nem áll­hat meg a ko­por­só­nál” – zár­ta sze­mé­lyes val­lo­má­sá­val a dél­előt­töt Tóth-Szöl­lős Mi­hály. Re­mény­sé­günk az örök élet­re szól, amely mel­lett min­den más el­tör­pül.

Lát­szó­lag csu­pán egy kon­fe­ren­cia ku­lissza­tit­ka­i­ból is­mer­het­tek meg né­há­nyat e feb­ru­á­ri 20-i al­ka­lom részt­ve­vői. Va­ló­já­ban azon­ban egy nyu­ga­lom­ba vo­nult, ám az egy­há­zá­ért, Krisz­tus ügyé­ért to­vább­ra is égő lel­ki­pász­tor val­lott pá­lyá­já­ról. Ar­ról a be­vég­zett fu­tás­ról, amely­nek min­den mér­föld­kö­ve – lel­ké­szi hi­va­tá­sa, es­pe­re­si, új­ság­szer­kesz­tői szol­gá­la­ta – ar­ról tesz bi­zony­sá­got, hogy aki Krisz­tus­ba ve­ti re­mény­sé­gét, va­ló­ban nem szé­gye­nül meg. Imád­sá­gá­ban az ősi hit­val­lást idéz­te: „Üd­vöz légy, ke­reszt, egyet­len re­mény­sé­günk!”

BPM

::Nyomtatható változat::