A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Or­szág­gyű­lé­se, év­ti­ze­des ké­sés­sel, nem ko­ráb­ban, mint 2000 jú­ni­u­sá­ban ho­zott dön­tést ar­ról, hogy min­den év feb­ru­ár 25-ét a kom­mu­niz­mus ál­do­za­ta­i­nak em­lék­nap­já­vá nyil­vá­nít­ja. Mi­ért pont ezt a na­pot? Azért, mert a meg­szál­ló szov­jet had­se­reg 1947. feb­ru­ár 25-én tartóztatta le – jog­el­lenesen – Ko­vács Bé­lát, a Füg­get­len Kis­gaz­da­párt fő­tit­ká­rát (to­váb­bi sor­sa a Szov­jet­uni­ó­ba va­ló hur­co­lás és nyolc év rab­ság lett). Ez ab­ban az év­ben tör­tént, ami­kor a nem­ze­ti­szo­ci­a­lis­ta és a szov­jet tá­bo­ro­kat egy­aránt meg­járt túl­élő, Mar­ga­rete Bu­ber-Neu­mann Pá­rizs­ban meg­al­kot­ta az ad­dig job­bá­ra is­me­ret­len ma­te­ma­ti­kai for­mu­lát: Sztá­lin = Hit­ler + Ázsia.

A kom­mu­niz­mus ál­do­za­ta­i­ra gon­dol­va az em­be­rek előtt több­nyi­re hul­la­he­gyek és csont­hal­mok, meg­fa­gyott, ron­gyok­ba bur­kolt te­te­mek vagy – ami­óta lát­hat­tuk a Katyn cí­mű fil­met – a tar­kón lőtt ál­do­za­tok hal­ma­i­val te­li tö­meg­sí­rok idé­ződ­nek fel.

Az erő­sza­kos ha­lál­lal hal­tak szá­má­ról per­sze vi­ta van és lesz is. Az ed­di­gi leg­át­fo­góbb ta­nul­mány­gyűj­te­mény, a nem­zet­kö­zi szer­ző­cso­port ál­tal al­ko­tott, Ma­gyar­or­szá­gon is meg­je­lent, A kom­mu­niz­mus fe­ke­te köny­ve cí­mű ki­ad­ványban a kom­mu­niz­mus ha­lá­los ál­do­za­tainak szá­mát száz­mil­li­ó­ra be­csü­lik.

Je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tok vi­szont an­nak, hogy az em­lék­nap alap­já­ul nem olyan ese­mény szol­gál, amely erő­sza­kos ha­lál­lal járt. Az erő­sza­kos vagy ter­mé­szet­el­le­nes ha­lál­oko­zás a kom­mu­niz­mus bű­ne­i­nek csak egy ré­szét ké­pe­zi.

A hul­la­mil­li­ók­nál is jó­val na­gyobb azok­nak a szá­ma, akik­nek tes­ti­leg, lel­ki­leg, er­köl­csi­leg vagy szel­le­mi­leg meg­nyo­mo­rít­va kel­lett le­él­ni éle­tü­ket: ke­se­rű­ség­ben, csa­ló­dott­ság­ban, szé­gyen­ben vagy egy mun­kás élet le­dol­go­zá­sa után lát­va az éle­tük­ben nem mu­tat­ko­zó, el­ma­radt hasz­not, meg­hi­ú­sult elő­re­me­ne­telt. Kény­szer­ből fel­ad­va a so­ha meg nem tett nyu­ga­ti uta­zást, a so­ha meg nem is­mert ide­gen kul­tú­rák él­mé­nyét vagy egy­ál­ta­lán an­nak meg­ta­pasz­ta­lá­sát, ho­gyan mű­kö­dik egy nor­má­lis, sza­bad ver­se­nyes tár­sa­da­lom, amely ma pél­dá­já­ul szol­gál­hat­na sür­ge­tő tár­sa­da­lom­épí­tő el­kép­ze­lé­se­ink­nek.

For­ra­da­lom a ha­zug­ság el­len

A leg­na­gyobb nem tes­ti kár­té­telt ab­ban lá­tom, hogy a ma­gyar tár­sa­da­lom a kom­mu­niz­mus év­ti­ze­dei kö­vet­kez­té­ben to­le­ráns lett a ha­zug­ság iránt. Ez an­nál in­kább fel­tű­nő ne­kem, mert volt sze­ren­csém há­rom év­ti­ze­det él­ni egy olyan tár­sa­da­lom­ban, amely a ha­zug­sá­got a leg­na­gyobb hét­köz­na­pi er­köl­csi bűn­nek tart­ja.

A gya­kor­la­ti­as auszt­rá­lok a ha­zug­sá­got a ga­lád előny­szer­zés esz­kö­zé­nek te­kin­tik, amely a ma­gán­élet­ben oko­zott ká­ro­kon túl­me­nő­en rom­bol­hat­ja a tár­sa­da­lom gaz­da­sá­gos és ha­té­kony mű­kö­dé­sét is. A ha­zug­ság ha­tá­sá­ban vissza­ve­zet­he­tő a már em­lí­tett el­ma­radt ha­szon­hoz, akár, el­kö­ve­tők­től füg­gő­en, össz­tár­sa­dal­mi mé­re­tek­ben.

Ezt a fel­té­te­le­zést húz­za alá a pos­ta­lá­dám­ba szin­te ezen írás­ra va­ló fel­ké­rés­sel egy idő­ben ér­ke­zett Új Könyv­pi­ac cí­mű ki­ad­vány­ban ta­lál­ha­tó könyv­szem­le Ba­bus An­tal tol­lá­ból. Meg­je­lent ugyan­is N. Pál Jó­zsef sport­tör­té­ne­ti köny­ve Ma­gyar sport – ma­gyar sors cím­mel. A szem­lé­ző sze­rint „N. Pál Jó­zsef a spor­tot nem ön­ma­gá­ban ér­tel­me­zi, ha­nem be­il­lesz­ti a ma­gyar tör­té­ne­lem fo­lya­ma­tá­ba. Sze­rin­te a sport nem­csak né­pünk fi­zi­kai, ha­nem lel­ki­ál­la­po­tá­nak is tük­re. Kap­cso­la­tot lát egy­re gyé­rebb sport­si­ke­re­ink és a ma­gyar­ság fo­gyá­sa, er­köl­csi és lel­ki sor­va­dá­sa kö­zött… Vessző­pa­ri­pá­ja, hogy ha­nyat­lá­sunk oka­it a Ká­dár-kor­szak ha­zug­ság­ra épü­lő rend­sze­ré­ben kell ke­res­nünk, ab­ban az ideo­ló­gi­ai ta­bu­vá emelt ha­zug­ság­ban, hogy 1956 el­len­for­ra­da­lom volt. (Lé­nye­gé­ben ugyan­azt mond­ja, mint Bal­czó And­rás: ťEzt a nem­ze­tet az eszi meg, hogy be­le­ment a ha­zug­sá­gok­ba.Ť)”

Ez nem volt min­dig így! A for­ra­dal­mat meg­elő­ző, lé­nye­gé­ben ke­mé­nyebb dik­ta­tú­ra alatt a ma­gyar­ság meg­őriz­te hi­tét a be­csü­let­ben és a hi­te­les­ség fon­tos­sá­gá­ban. Er­re tö­mör ta­nú­sá­got szol­gál­ta­tott az az an­gol nagy­kö­vet­sé­gi al­kal­ma­zott, aki 56 ok­tó­be­ré­ben a for­ra­da­lom ki­tö­ré­se után el­ső­ként ér­ke­zett ki Bécs­be a bu­da­pes­ti kö­vet­ség­ről. Ami­kor az oszt­rák fő­vá­ros­ban gyü­le­ke­ző nyu­ga­ti új­ság­írók meg­ro­han­ták az­zal a kér­dés­sel: ugyan mond­ja már meg, sze­rin­te mi­ért tört ki ez a szá­muk­ra vá­rat­lan fel­ke­lés, a kö­vet­sé­gi hi­va­tal­nok azt vá­la­szol­ta: „They are fed up with li­es.” Az­az: ele­gük lett a ha­zug­sá­gok­ból. Ez­zel a ma­gyar lett az el­ső nép, amely for­ra­dal­mat rob­ban­tott ki a ha­zug­ság el­len.

Kár, hogy a ha­zug­ság til­tá­sa nincs a Tíz­pa­ran­cso­lat­ban. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy­ha a pa­ran­cso­la­tok szá­ma nem szo­rít­koz­na tíz­re, ha­nem mond­juk ti­zen­ket­tő vagy ti­zen­hat len­ne – mint aho­gyan tár­sa­dal­mi ma­ni­fesz­tu­mok ese­té­ben szo­ká­sos –, ak­kor a ha­zug­ság is sor­ra ke­rült vol­na a lis­tán. Van azon­ban a Bib­li­á­ban egy fon­tos uta­lás a ha­zug­ság el­len: „…az igaz­ság meg­sza­ba­dít ti­te­ket.” (Jn 8,32) Az igaz­ság hi­á­nya pe­dig rab­szol­gá­vá tesz. Ezt érez­het­ték meg a ma­gya­rok 56-ban, ami­kor meg­pró­bál­ták le­ráz­ni rab­lán­cu­kat.

Ezen megint nem­csak a kom­mu­niz­mus okoz­ta fi­zi­kai kor­lá­to­zás ér­ten­dő, ha­nem a lel­ki, er­köl­csi, szel­le­mi rab­ság is. Aki­nek ké­te­lye len­ne a tes­ti mi­volt kor­lá­to­zá­sát il­le­tő­en, mond­juk a bör­tön és a kény­szer­mun­ka­tá­bo­ron kí­vül is, az gon­dol­jon Ha­rasz­ti Mik­lós köny­vé­nek cí­mé­re – 1987-ben an­gol nyel­ven ke­rült a ke­zem­be: The Vel­vet Pri­son, te­hát A bár­so­nyos bör­tön. Fül­szö­ve­gé­ben ol­vas­ha­tó: „Ez a könyv rá­mu­tat a kor­társ in­tel­li­gen­cia szol­ga­i­sá­gá­nak fel­ka­va­ró ké­pé­re. Egy­ben je­len­tős hoz­zá­já­ru­lás a mo­dern to­ta­li­tá­ri­us men­ta­li­tás meg­ér­té­sé­hez.”

De a még e könyv cí­mé­ben rej­lő vád­nál is je­len­tő­seb­bek azok a ta­nú­val­lo­má­sok, me­lye­ket a kom­mu­nis­ta rend­sze­rek túl­élői hagy­tak ránk, és ame­lyek ar­ról árul­kod­nak, hogy so­kan érez­ték úgy, hogy a bör­tön­ben vagy a kény­szer­mun­ka­tá­bo­rok­ban na­gyobb sza­bad­sá­guk volt, mint sza­bad­lá­bon. Ugyan­is egy kom­mu­nis­ta tár­sa­da­lom­ban az em­be­rek­nek csu­pán há­rom ka­te­gó­ri­á­ja lé­te­zik: azok, akik bör­tön­ben vol­tak, azok, akik bör­tön­ben van­nak, és azok, akik bör­tön­ben lesz­nek. Így bá­to­rí­tot­ták az új len­gyel­or­szá­gi alatt­va­ló­kat 1939 szep­tem­be­ré­ben a szov­jet­rend­szert már jól is­me­rő el­nyo­mó ap­pa­rá­tus tag­jai. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött a vá­ra­ko­zás: a ter­ror ma­ga.

Intézményesített önkény

A val­lá­sos em­ber alap­él­mé­nye a gyü­le­ke­zet­ben va­ló rész­vé­tel, a kö­zös ima, ének, a sze­re­tet­ven­dég­ség és a kö­zös mun­ka az épí­tés­ben vagy a ka­ri­tás­z­ban. A kom­mu­nis­ták eze­ket a sza­ba­don mű­kö­dő val­lá­si vagy la­i­kus egye­sü­le­te­ket nem tűr­het­ték. Mert mint Ed­mund Burke, az ír szü­le­té­sű po­li­ti­kai gon­dol­ko­dó rá­mu­ta­tott: „A sza­bad­ság ak­kor ha­ta­lom, ha az em­be­rek tes­tü­le­ti­leg lép­nek fel.” Ez a nor­má­lis egy nor­má­lis tár­sa­da­lom­ban.

Csak egy ab­nor­má­lis tár­sa­da­lom­ban for­dul­hat elő az egyén sza­bad­sá­gá­nak és a tö­meg rab­sá­gá­nak olyan ka­ri­ka­tú­rá­ja, ami­lyet a kö­vet­ke­ző eset mu­tat. 1940-ben a szov­je­tek ál­tal meg­szállt ke­let-len­gyel­or­szá­gi Au­gus­tow szö­vet­ke­ze­ti bolt­já­ban órák óta állt már a sor, hogy az em­be­rek zok­nit vá­sá­rol­has­sa­nak. Egy­szer­re csak egy szov­jet tiszt­ség­vi­se­lő lé­pett az üz­let­be a hát­só aj­tón ke­resz­tül, meg­vizs­gált né­hány pár zok­nit, majd ki­je­len­tet­te, hogy meg­vá­sá­rol­ja az egész kész­le­tet. Az el­adó a kint vá­ra­ko­zó tö­meg­re mu­tat­va za­var­tan el­len­ke­zett: „De na­csal­nyik elv­társ, mi lesz a vá­ra­ko­zó nép­pel?” Mi­re a na­csal­nyik: „A nép én va­gyok!” – az­zal fog­ta a zok­ni­kat, és ki­gya­lo­golt ott, ahon­nan jött.

Ahogy Ge­or­ge Ken­nan, az ame­ri­kai nagy­kö­vet ír­ta ha­za az ak­kor, 1944-ben szö­vet­sé­ges fő­vá­ros­ból, Moszk­vá­ból: „…a Szov­jet­unió szá­má­ra nincs ob­jek­tív kri­té­ri­u­ma a he­lyes­nek és a hely­te­len­nek. De nincs ob­jek­tív kri­té­ri­u­ma még a va­ló­ság­nak és a va­lót­lan­ság­nak sem. Mit ér­tünk ezen? Azt ért­jük, hogy he­lyes és hely­te­len, igaz és ha­mis a Szov­jet­uni­ó­ban nincs meg­ha­tá­roz­va sem Is­ten ál­tal, sem a dol­gok bel­ső ter­mé­sze­te ál­tal, ha­nem egy­sze­rű­en csak ma­ga az egyén ál­tal. Itt az em­be­rek ma­guk ha­tá­roz­zák meg, mi az igaz, és mi a ha­mis. Az ol­va­só­nak ké­re­tik nem mo­so­lyog­ni ezen, mert ez egy na­gyon ko­moly tény.”

Az in­téz­mé­nye­sí­tett ön­ké­nyes­sé­get pró­bál­ta itt meg­fo­gal­maz­ni egy dip­lo­ma­ta, aki tud­ta, hogy ol­va­sói eset­leg olyan kog­ni­tív tá­vol­ság­ban van­nak at­tól, amit tu­dat­ni pró­bál, hogy az a meg­ér­tést is le­he­tet­len­né te­he­ti. Ha­son­ló­an ér­tet­len­ke­dett egy Auszt­rá­li­á­ban szü­le­tett és ott fel­nőtt fi­a­tal lány, aki, ami­kor ar­ról me­sél­tek ne­ki, ho­gyan ron­tott be egy ÁVH-s osz­tag éj­sza­ka a szü­lők la­ká­sá­ba ház­ku­ta­tás­ra és le­tar­tóz­ta­tás­ra, ér­tet­le­nül azt kér­dez­te: „És mi­ért nem szól­ta­tok a rend­őr­ség­nek?”

Zsigerből gyűlölködők

Most, a kom­mu­niz­mus ál­do­za­ta­i­nak em­lék­nap­ján te­hát ne csak a meg­gyil­kol­tak­ra gon­dol­junk, akár­hány mil­li­ó­nyi­an le­het­tek is, ha­nem a sok­kal, de sok­kal több élet­ben ma­ra­dott­ra, aki­ket a kom­mu­nis­ták tes­ti­leg vagy lel­ki­leg meg­nyo­mo­rí­tot­tak. Pél­dá­ul akik­nek val­lás­gya­kor­lá­sát aka­dá­lyoz­ták, akik­től a lel­ki vi­gasz lehe­tő­sé­gét vet­ték el, akik­nek be­zár­ták a temp­lo­ma­i­kat, mert – mint Lu­na­csarsz­kij ok­ta­tás­ügyi nép­biz­tos mond­ta – „gyű­löl­jük a ke­resz­té­nye­ket és a ke­resz­tény­sé­get. Kö­zü­lük még a leg­job­ba­kat is a leg­na­gyobb el­len­sé­ge­ink­nek kell tar­ta­nunk. A ke­resz­té­nyi sze­re­tet aka­dá­lyoz­za for­ra­dal­munk fej­lő­dé­sét. El az­zal, hogy sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat! Amit mi aka­runk, az a gyű­lö­let… Csak így tud­juk el­fog­lal­ni az egész vi­lág­min­den­sé­get.”

A vi­lág­min­den­ség el­fog­la­lá­sa sze­ren­csé­re már nem megy ne­kik, de éle­tünk egyes szeg­men­sei még ál­do­za­tul es­het­nek a kom­mu­nis­ták­nak, akik ma kü­lön­fé­le ál­ar­cok mö­gött mű­köd­nek to­vább – ha nem zár­juk el őket a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban köz­ügye­ink, köz­pén­ze­ink ke­ze­lé­sé­től, most, ami­kor ki­har­colt jo­gunk­kal él­ve is­mét ur­nák­hoz já­ru­lunk. Az idei em­lék­nap mél­tó hi­te­le­sí­té­sé­nek ez a kö­vet­ke­ze­tes­ség a mér­cé­je.

Ámon An­tal

::Nyomtatható változat::