Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Már­ci­us idu­sán a sza­bad­ság ne­mes gon­do­la­ta sen­ki­től sem ide­gen, aki­nek csak egy ki­csit is szá­mít az em­be­ri mél­tó­ság va­ló­sá­ga. Még­is ér­zé­kel­he­tő nyug­ta­lan­ság­gal te­kin­tünk a sza­bad­ság je­len­sé­gé­re, s nyug­ta­lan­sá­gunk oka az egyé­ni bol­dog­ta­lan­sá­gok hal­mo­zó­dá­sa és ha­zai tár­sa­dal­munk nyo­mo­rú­sá­gá­nak szem­be­tű­nő szind­ró­mái.

Mint­ha za­var ke­let­ke­zett vol­na a fe­jek­ben, szí­vek­ben, de a kö­zös­sé­gek élet­szfé­rá­já­ban is a sza­bad­ság ügyé­ben. S ez alól még a gyü­le­ke­ze­ti, Krisz­tus­hoz iga­zod­ni szán­dé­ko­zó kö­zös­sé­ge­ink sem ki­vé­te­lek. Mint­ha túl­zot­tan is hal­mo­zód­ná­nak a szub­jek­tív gon­do­la­tok, és egy­re in­kább an­nak a lát­sza­ta ke­let­kez­ne, hogy mind az egy­ház­köz­sé­gek­ben, mind a pol­gá­ri kö­zös­sé­gek­ben vég­ze­tes fél­re­ér­té­sek adód­nak e szent fo­ga­lom kap­csán.

Ami­kor év­ti­ze­dek­kel ez­előtt még csak ál­mo­doz­tunk el­ak­ná­sí­tott or­szág­ha­tá­runk in­nen­ső ol­da­lán a sza­bad­ság va­ló­sá­gá­ról, ki­mond­ha­tat­la­nul szép­nek ál­mod­tuk meg a sza­bad­sá­got, éhez­tük és szom­jaz­tuk, de csak vissza­uta­sí­tott út­le­vél­ké­rel­münk erő­sít­get­te ben­nünk a sza­bad­ság ál­mát.

És egy­szer csak az ál­ma­ink va­ló­ra vál­tak. Fel­szed­ték az ak­ná­kat az oszt­rák ha­tár men­tén, a meg­szál­ló ide­gen had­se­reg el­ment, meg­nyílt az út a sza­bad­ság szá­má­ra, de mint­ha min­den el­tor­zult vol­na, és a sza­bad­ság ne­vet­sé­ge­sen szo­mo­rú be­vá­sár­ló­tu­riz­mus for­má­jú­vá aláz­ta vol­na ma­gát. Az álom va­ló­ra vált, de a va­ló­ság ta­szí­tó­vá lett. Vá­rat­la­nul be­le­szé­dül­tünk a po­li­ti­kai sza­bad­ság ko­ráb­ban annyi­ra óhaj­tott va­ló­sá­gá­ba, de szin­te fáj­ni kez­dett a mi­nő­ség hi­á­nya, a mi­nő­ség – Né­meth Lász­ló után – for­ra­dal­ma.

Mert nem le­het igaz, hogy a sza­bad­ság lé­nye­ge ki­me­rül a cél­ta­lan tu­ris­tás­ko­dás­ban, ér­tel­met­len kül­föl­di cuc­cok vá­sár­lá­sá­ban, hi­val­ko­dó tech­ni­kai esz­kö­zök fel­hal­mo­zá­sá­ban. Nem le­het igaz, hogy a sza­bad­ság csak tár­gyi­a­sít­ha­tó­ság­ban je­len­jen meg – a szel­lem sza­bad szár­nya­lá­sa he­lyett. Vagy a sza­bad­ság lé­nye­ge annyi len­ne, hogy min­dent sza­bad? Azt is, ami ér­tel­met­len, is­ten­el­le­nes, em­ber­el­le­nes, lét­el­le­nes, ter­mé­szet­el­le­nes? Va­jon a sza­bad­ság­nak mi­ért nem ta­lál­tuk meg a spi­ri­tu­a­li­tá­sát? Az len­ne a sza­bad­ság tar­tal­ma, hogy sza­bad új­ra és új­ra össze­tör­ni a kő­táb­lá­kat, vagy­is a Tíz­pa­ran­cso­lat jel­ké­pét? Le­het-e ele­me a sza­bad­ság­nak az, hogy sza­bad meg­tűr­ni a mocs­kos, íz­lés­te­len, ha­zug be­szé­de­ket?

Ami­kor még csak ál­mo­doz­tunk a sza­bad­ság­ról, va­la­mi egé­szen más­ra gon­dol­tunk. Sem­mi­kép­pen sem ar­ra, hogy ha­zánk lesz az egyik leg­be­te­gebb or­szá­ga Eu­ró­pá­nak s az egyik leg­gyor­sab­ban el­nép­te­le­ne­dő ál­la­ma a ré­gi­ó­nak. S ar­ra sem gon­dol­tunk, hogy még az egész­sé­ges nem­ze­ti ön­tu­dat is csor­bát szen­ved, és hogy nem­te­len­ség­re akar­nánk ok­tat­ni a gyer­me­ke­in­ket óvo­dás­kor­tól kezd­ve.

Az ol­dott ké­ve szét­hul­ló va­ló­sá­gá­ban nem a sza­bad­ság lel­ke la­ko­zik, ha­nem a vég­ze­tes ha­lál. Mert sza­bad­ság­ról ál­mo­doz­tunk haj­dan, de el­ké­pesz­tő ra­fi­nált mó­don vál­tunk be­vá­sár­ló­cent­ru­mok sza­bad­sá­gunk­tól meg­fosz­tott rab­szol­gá­ivá, ahol ön­tik ránk a kom­mersz, lé­lek­bon­tó ze­nét, és fu­ra rek­lá­mok­kal tel­je­sen fe­les­le­ges dol­gok meg­vá­sár­lá­sá­nak vá­gyát éb­resz­tik a szí­vek­ben, ki­ürí­ten­dő az amúgy sem vas­kos pénz­tár­cát. Hol itt a sza­bad­ság?

Itt az idő új­ra­ta­nul­ni a sza­bad­ság iga­zi va­ló­sá­gát! A mö­göt­tünk le­vő év­ti­ze­dek­ben kor­rup­ci­ó­tól és vá­das­ko­dá­sok­tól han­gos ha­zai vi­lá­gunk­ban majd­nem min­dent el­ron­tot­tunk a sza­bad­ság vo­nat­ko­zá­sá­ban, ezért itt az idő új­ra­ta­nul­ni az iga­zi sza­bad­ság esz­mé­nyét, és új­ra kí­sér­le­tet ten­ni rá, hogy meg­fo­gal­maz­zuk, mit is je­lent va­ló­já­ban az em­be­ri mél­tó­ság szá­má­ra a sza­bad­ság.

Egé­szen biz­tos, hogy nem a „min­dent sza­bad” jel­sza­vát sze­ret­nénk a szí­vek­be eről­tet­ni, mert en­nek a tar­tal­mi ho­za­dé­kát vé­gig­gon­dol­ni is bor­za­lom. Nem a vá­sár­lás sza­bad­sá­ga, nem is a kor­lát­lan uta­zás le­he­tő­sé­ge, de még csak nem is a té­vé­csa­tor­nák szá­ma biz­to­sít­ja a sza­bad­sá­gun­kat, ha­nem éle­tünk­nek az ér­tel­mes pá­lyá­ja szü­le­tés­től a ha­lá­lig, ame­lyen ha­lad­va Is­ten rend­je és aka­ra­ta sze­rint él­het­jük meg a te­rem­tés­tör­té­net­ben ka­pott ima­go dei (is­ten­ké­pű) és a ke­resz­ten kor­ri­gált va­ló­sá­gun­kat. Még­pe­dig Jé­zus hal­ha­tat­lan sza­va sze­rint: „…az igaz­ság meg­sza­ba­dít ti­te­ket.” (Jn 8,32)

Ne játsszuk Pi­lá­tus­ként a szkep­ti­kust, hogy „mi­cso­da az igaz­ság?”, ha­nem szí­vünk­kel ért­sük meg, hogy sze­mé­lye­sen meg­szó­lalt az igaz­ság, ami­kor a Ná­zá­re­ti ezt mond­ta: „Én va­gyok az út, az igaz­ság és az élet…” (Jn 14,6)

Sem az egyén, sem a tár­sa­da­lom nem bán­ja meg, ha ezen az úton in­dul, mert vég­ső, ha­lá­lon túl­na­ni ér­tel­mét a lé­te­zés­nek így le­li meg. A leg­vég­ső sza­bad­ság lé­nye­ge a meg­vál­tás, az­az meg­sza­ba­dí­tás bűn­től, mu­lan­dó­ság­tól, ha­lál­tól, így a vég­te­len sza­bad­ság má­sik ne­ve: az üd­vös­ség.

Ri­bár Já­nos

::Nyomtatható változat::