Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Az Úr le­ve­szi né­pé­ről a gya­lá­za­tot az egész föl­dön. Ézs 25,8b (Jel 21,4; Jn 12,20–26; 2Kor 1,3–7; Zsolt 57) La­eta­re va­sár­nap­ja a böj­ti öröm va­sár­nap­ja: az evan­gé­li­um­ban Jé­zus az élet ke­nye­re­ként mu­tat­ko­zik be né­pe előtt. Nem a föl­di ja­vak­ban bő­völ­kö­dő éle­tet ígér övé­i­nek, ha­nem az élet­ben va­ló bő­völ­kö­dést: akik Jé­zus­sal mint az élet ke­nye­ré­vel táp­lál­koz­nak, azok­nak a ha­lál­ban is az élet bő­sé­gé­ben lesz ré­szük. Ami­kor el­jön a vég­ső be­tel­je­se­dés nap­ja – ami­ről a pró­fé­ta be­szél –, ez min­den­ki szá­má­ra nyil­ván­va­ló­vá lesz. Ad­dig vi­szont rejt­ve van, és úgy tű­nik, hogy a ha­lál­ban nincs kü­lönb­ség hí­vők és nem hí­vők kö­zött: az enyé­szet ver­mé­ben mind­nyá­juk­ra ugyan­az a gya­lá­zat vár. De akik eb­ben az élet­ben Jé­zu­séi vol­tak, azok­ról el­vé­te­tik a rom­lan­dó­ság gya­lá­za­ta.

Hét­fő

Szent a te utad, Is­te­nem! Zsolt 77,14a (Mk 8,34; 5Móz 8,2–10; Jn 14,8–14) Ha Jé­zus út­ját csak a sí­rig tud­juk kö­vet­ni, ak­kor mind­ab­ban, ami ve­le tör­tént, nem lát­hat­juk meg a szent Is­ten aka­ra­tát. De ha szi­lár­dan hisszük, hogy Jé­zus út­já­nak nem a sír volt az utol­só ál­lo­má­sa, ak­kor a Gol­go­ta ke­reszt­jé­re te­kint­ve mi is ezt fog­juk mon­da­ni: „Szent a te utad, Is­te­nem!” És ak­kor sem ké­tel­ke­dünk Is­ten szent­sé­gé­ben és hű­sé­gé­ben, ami­kor ben­nün­ket ve­zet a szen­ve­dé­sek út­ján, és vé­gül a ha­lá­lon át az örök élet­re.

Kedd

Hát nem drá­ga fi­am-e Ef­ra­im, és nem ked­ves gyer­me­kem-e? Va­la­hány­szor meg­fe­nye­ge­tem, még­is min­dig tö­rő­döm ve­le. A ben­sőm re­meg ér­te, ir­gal­maz­nom kell ne­ki – így szól az Úr. Jer 31,20 (Róm 9,16; Jób 9,14–23.32–35; Jn 14,15–26) Is­ten nem­csak ószö­vet­sé­gi né­pé­vel bánt így, ha­nem gyak­ran ve­lünk is így bá­nik: meg­fe­nyít, de nem azért, mert el akar pusz­tí­ta­ni, ha­nem mert fél­tő atyai sze­re­te­té­ben ben­se­jé­ben is re­meg ér­tünk, ha azt lát­ja, hogy mi vesz­tünk­be ro­ha­nunk. Ha a pil­la­nat­nyi­lag ke­gyet­len­nek tű­nő fe­nyí­tés el­ér­te cél­ját, nem tud nem ir­gal­maz­ni, hi­szen ked­ves gyer­me­ke­i­ként te­kint ránk.

Szer­da

Én majd el­kül­döm kö­ve­te­met, aki egyen­ge­ti előt­tem az utat. Mal 3,1a (Jn 1,23.27; Jn 15,9–17; Jn 14,27–31) Ez a pró­fé­cia elő­ször ak­kor tel­je­se­dett be, ami­kor Is­ten a per­zsa Cí­rus ura­lom­ra ju­tá­sá­val ké­szí­tet­te elő az utat, ame­lyen el­jött, hogy né­pét a ba­bi­lo­ni fog­ság­ból meg­sza­ba­dít­sa. Má­sod­szor Ke­resz­te­lő Já­nos – a Mes­si­ás út­ké­szí­tő­je – tel­je­sí­tet­te be. De Ma­la­ki­ás sze­rint a jö­ven­dö­lés vég­ső be­tel­je­se­dé­se még hát­ra­van: az utol­só idők­ben Is­ten a Lel­két töl­ti ki min­den meg­vál­tott gyer­me­ké­re, hogy fel­ké­szít­se őket ar­ra a nap­ra, ami­kor azért jön el, hogy az egész vi­lág fö­lött íté­le­tet tart­son.

Csü­tör­tök

Ki áll­hat meg az Úr­nak, en­nek a szent Is­ten­nek a szí­ne előtt? 1Sám 6,20 (Jn 13,8; 2Kor 4,11–18; Jn 15,1–8) A fi­lisz­te­u­sok kér­dez­ték ezt, ami­kor az Is­ten je­len­lé­tét hor­do­zó szö­vet­ség­lá­da el­rab­lá­sa után olyan csa­pá­sok ér­ték őket, ame­lyek­ben tisz­tá­ta­lan­sá­guk nyil­vá­nult meg. Is­ten azért aján­dé­koz­za ne­künk meg­szen­te­lő Lel­két, hogy ami­kor majd ne­künk is meg kell áll­nunk szí­ne előtt, szent je­len­lé­te tisz­tá­ta­lan­sá­gunk mi­att ne gyöt­rő kínt je­lent­sen szá­munk­ra, ha­nem örök bol­dog­sá­got és örö­möt.

Pén­tek

Ti az Úr­nak, Is­te­ne­tek­nek a gyer­me­kei vagy­tok. 5Móz 14,1a (Ef 5,8; Jn 10,17–26; Jn 15,9–17) Már Mó­zes, a tör­vény em­be­re is tud­ta: a nép­nek nem azért kell a pa­ran­cso­la­to­kat meg­tar­ta­nia, hogy ál­ta­la Is­ten gyer­me­ké­vé vál­jon. Mó­zes for­dí­tott lo­gi­ká­val ér­vel: mi­vel Is­ten sze­re­tet­ből ki­vá­lasz­tot­ta és gyer­me­ké­vé fo­gad­ta né­pét, azért kell gyer­me­ke­ként en­ge­del­mes­ked­nie. Ben­nün­ket Jé­zus ked­vé­ért, Jé­zus irán­ti sze­re­te­te mi­att fo­ga­dott gyer­me­ke­i­vé a ke­reszt­ség­ben, és rá va­ló te­kin­tet­tel bá­nik ve­lünk min­den bű­nünk el­le­né­re gyer­me­ke­i­ként.

Szom­bat

Térj hát meg Is­te­ned­hez, tartsd meg hű­sé­ge­sen a tör­vényt, és re­mény­kedj szün­te­le­nül Is­te­ned­ben! Hós 12,7 (1Pt 3,9; Jn 14,15–21; Jn 15,18–16,4) A meg­té­rés pa­ran­csa az Is­ten­hez va­ló tar­to­zás té­nyé­ből kö­vet­ke­zik. A pró­fé­ta nem azért hív­ta meg­té­rés­re Iz­ra­elt, hogy Is­ten né­pé­vé le­gyen, ha­nem mi­vel Iz­ra­el Is­ten né­pe, azért kell meg­tér­nie. Ne­künk sem azért kell meg­tér­nünk, hogy Is­ten gyer­me­kei le­gyünk, ha­nem mert Is­ten már ke­reszt­sé­günk­ben gyer­me­ke­i­vé fo­ga­dott min­ket, na­pon­ta fel kell ad­nunk a ma­gunk aka­ra­tát, hogy – mi­ként gyer­me­ke­i­hez il­lik – min­den­ben az ő aka­ra­tát cse­le­ked­jük. Ezért kell a Mi­atyánk­ban na­pon­ta azért kö­nyö­rög­nünk, hogy „Le­gyen meg a te aka­ra­tod!” – az­az Is­ten aka­ra­ta vál­jon a mi aka­ra­tunk­ká. Lu­ther nem tú­loz, ami­kor ezt mond­ja: „Üd­vö­zül­ni annyi, mint Is­ten aka­ra­tát akar­ni.” Az ezért va­ló sza­ka­dat­lan küz­del­met ne­ve­zi min­den­na­pi meg­té­rés­nek.

Vég­he­lyi An­tal

::Nyomtatható változat::