Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A Tró­ját ost­rom­ló gö­rög fő­ve­zé­rek kö­zött vi­ta tá­mad, hogy ki bir­to­kol­ja a harc­ban el­esett leg­na­gyobb gö­rög hős, Akhil­le­usz fegy­ve­re­it. Odüssze­usz és Ai­asz egy­aránt ma­gá­nak kö­ve­te­li a cso­dá­la­tos fegy­ve­re­ket. A ver­sen­gés so­rán vé­gül Odüssze­usz győz. Ai­asz az őt ért mél­tány­ta­lan­ság mi­att meg­té­bo­lyo­dik, a gö­rög fő­ve­zé­re­ket – Aga­mem­nónt és Men­e­lá­oszt – le akar­ja gyil­kol­ni. Őrült­sé­gé­ben azon­ban nem ve­szi ész­re, hogy a tá­bor­ban ta­lál­ha­tó ál­la­to­kat ap­rít­ja. Vé­gül rá­jön, hogy mit cse­le­ke­dett, de a tör­tén­tek­be nem tud be­le­nyu­god­ni, ön­gyil­kos lesz.

A mi­to­ló­gi­ai tör­té­ne­tet azért me­sél­tük el, mert a leg­na­gyobb gö­rög drá­ma­író, Szo­phok­lész Ai­asz cím­mel fel­dol­goz­ta a té­mát, és ez a tra­gé­dia volt Phi­lipp Me­lancht­hon (1497–1560) egyik leg­ked­ve­sebb ol­vas­má­nya. A wit­ten­ber­gi egye­tem hall­ga­tói kö­ré­ben is­me­re­tes volt a né­met teo­ló­gus ta­nár­nak az a ki­je­len­té­se, hogy a Bib­lia ta­nul­má­nyo­zá­sa után a leg­hasz­no­sabb a klasszi­kus gö­rög drá­mák ol­va­sá­sa, mert ezek fon­tos er­köl­csi mon­da­ni­va­lót hor­doz­nak. Is­me­re­tes a re­for­má­tor ta­ná­ri hir­det­mé­nye is, ame­lyet 1545. ja­nu­ár 18-án adott ki. Eb­ben köz­li, hogy Szo­phok­lész Ai­asz cí­mű tra­gé­di­á­ját már ol­vas­ták, most ugyan­en­nek a szer­ző­nek Élekt­ra cí­mű tra­gé­di­á­ját fog­ják ol­vas­ni. Me­lancht­hon ki­eme­li, hogy a klasszi­kus gö­rög drá­mák a va­ló­sá­gos éle­tet, az em­be­ri esen­dő­sé­get mu­tat­ják be, és az is meg­mu­tat­ko­zik, ho­vá ve­zet a fék­te­len in­du­lat, eze­ket az in­du­la­to­kat azon­ban meg is le­het fé­kez­ni. Ai­asz­ból hi­ány­zott az ön­mér­sék­let, ez okoz­ta vesz­tét.

A drá­ma so­rán meg­tud­juk, hogy az ön­gyil­kos Ai­aszt Aga­mem­nón fő­ve­zér nem akar­ja el­te­met­tet­ni, Odüssze­usz azon­ban le­győ­zi sze­mé­lyes in­du­la­ta­it, ki­áll amel­lett, hogy ha­lott el­len­fe­lé­nek ki­jár a vég­tisz­tes­ség. Ő úr­rá lett in­du­la­ta­in, le­győz­te ön­ma­gát, Me­lancht­hon ezért te­kin­ti őt po­zi­tív hős­nek.

Ai­asz sze­ren­csét­len­sé­gé­nek az is oka volt, hogy fék­te­len gőg­jé­ben meg­ve­tet­te az is­te­ne­ket, azt hit­te, a ma­ga ere­jé­ből is győz­tes har­cos le­het. Ezt a moz­za­na­tot Me­lancht­hon kü­lö­nö­sen fon­tos­nak tart­ja: az is­te­nek meg­ve­té­se min­den­ki­re sze­ren­csét­len­sé­get hoz. Eb­ben az össze­füg­gés­ben a re­for­má­tor gyak­ran idéz­te Ver­gi­li­ust, Au­gus­tus csá­szár ko­rá­nak nagy ró­mai köl­tő­jét is: „Ta­nul­ja­tok igaz­sá­gos­sá­got az in­tés­ből, és ne ves­sé­tek meg az is­te­ne­ket!” Me­lancht­hon sze­rint ezt a ta­nul­sá­got von­hat­juk le a klasszi­kus gö­rög drá­ma ta­nul­mány­ázá­sá­ból. Ezt a ver­gi­li­u­si fel­szó­lí­tást a wit­ten­ber­gi mes­ter ugyan­ak­kor ke­resz­tény tar­ta­lom­mal töl­ti meg. A ke­resz­tény em­ber­nek a Tíz­pa­ran­cso­la­tot kell be­tar­ta­ni; aki eze­ket a pa­ran­cso­kat nem tart­ja be, ar­ra Is­ten bün­te­té­se vár – a bün­te­tés kés­het, de fel­tét­le­nül be­kö­vet­ke­zik.

Me­lancht­hont az Ai­asz cí­mű tra­gé­dia éb­ren is, ál­má­ban is fog­lal­koz­tat­ta. Ami­kor 1546. de­cem­be­ré­ben – a vé­res bel­há­bo­rú mi­att – tá­vol volt ott­ho­ná­tól, ál­mot lá­tott, ame­lyet ké­sőbb vers­be ön­tött, és ba­rá­ta­i­val is meg­osz­tott. Az ál­la­to­kat gyil­ko­ló Ai­aszt lát­ta, fö­löt­te a győ­ze­del­mes Krisz­tust. Me­lancht­hon köl­te­mé­nye Krisz­tus­hoz szó­ló fo­hásszal vég­ző­dik, őt ké­ri, hogy vé­del­mez­ze a tu­do­mány haj­lé­kát, iga­zít­sa he­lyes út­ra a ve­ze­tő­ket.

A re­for­má­tor sze­rint a klasszi­kus gö­rög drá­mák azért hasz­no­sak, mert az egyén és a kö­zös­ség is fel­is­mer­he­ti bű­ne­it; az egyén bű­ne, gőg­je, az ön­mér­sék­let hi­á­nya egész kö­zös­sé­ge­ket is rom­lás­ba dönt­het.

Me­lancht­hon pe­da­gó­gi­ai mód­sze­re ma is fi­gye­lem­re mél­tó, mo­dern­nek is mond­ha­tó. Az órá­kon rész­le­te­sen ele­mez­ték a drá­má­kat, ez­után egy hall­ga­tó vál­lal­ta, hogy az egyik fő­sze­rep­lő ér­de­ké­ben – az an­tik ré­to­ri­ka sza­bá­lyai sze­rint – vé­dő­be­szé­det tart, egy má­sik hall­ga­tó pe­dig a drá­ma má­sik fő­sze­rep­lő­je el­len vád­be­szé­det tar­tott. Me­lancht­hon ro­kon­szen­ve min­dig azé a sze­rep­lőé, aki ké­pes az ön­mér­sék­let­re.

Köz­hely­nek szá­mít, hogy Me­lancht­hon nyu­godt, ele­gáns tu­dós volt. Lu­ther is mond­ta: „Én nem tud­tam olyan csen­de­sen lép­ni…” Mit ta­nul­ha­tunk et­től a csen­de­sen lé­pő, hu­ma­nis­ta re­for­má­tor­tól a 21. szá­zad ele­jén? A leg­fon­to­sabb ta­lán az, hogy a klasszi­kus gö­rög drá­mák ma is tük­röt tar­ta­nak elénk, örök kér­dé­se­ket és igaz­sá­go­kat fo­gal­maz­nak meg. Ol­vas­suk hát eze­ket a cso­dá­la­tos al­ko­tá­so­kat, ne ré­mít­se­nek meg a sú­lyos té­mák, szem­be­sül­jünk vét­ke­ink­kel, mér­sé­kel­jük in­du­la­ta­in­kat!

Ami­kor eb­be a tü­kör­be né­zünk, sok­szor nem tet­szik, amit lá­tunk, de azért ne a tük­röt tör­jük össze! Ta­nul­juk meg a bűn­bá­na­tot, bo­rul­junk le a min­den­ha­tó Is­ten előtt!

Bó­di Eme­se

::Nyomtatható változat::