Cantate

Hozzászólás a cikkhez

Ju­bi­la­te va­sár­nap he­té­ben, mely­nek igé­je: „Ör­vendj, egész föld, az Is­ten­nek!” (Zsolt 66,1), a Nagy há­lát ad­junk az Atya­is­ten­nek (EÉ 48) kez­de­tű, 16. szá­za­di ma­gyar ének­kel is­mer­ked­he­tünk meg.

„Nagy há­lát ad­junk az Atya­is­ten­nek, / Menny­nek és föld­nek szent Te­rem­tő­jé­nek, / Ol­tal­ma­zónk­nak, ke­gyes él­te­tőnk­nek, / Gond­vi­se­lőnk­nek! // Adj igaz hi­tet a te szent Fi­ad­ban, / És jó éle­tet min­den uta­ink­ban; / Szent­lel­ked ál­tal vígy be haj­lé­kod­ba, / A bol­dog­ság­ba!”

A gyü­le­ke­ze­ti hasz­ná­lat­ban ta­lán azon éne­ke­ink vál­tak a leg­is­mer­teb­bek­ké, me­lyek az ének­ver­ses li­tur­gi­ák va­la­me­lyi­ké­ben is sze­re­pel­nek; így 48. szá­mú éne­künk dal­la­ma a 7. ének­ver­ses li­tur­gia be­ve­ze­té­se­ként: Há­la, di­cső­ség, Atya Is­ten, né­ked (Túr­me­zei Er­zsé­bet ver­se). Ta­lál­koz­ha­tunk még a dal­lam­mal az egy­ko­ri sár­szent­lő­rin­ci lel­kész, Sánt­ha Ká­roly ver­sé­vel össze­kap­csol­va: „Csak te vagy, Is­ten, min­den bi­zo­dal­mam, / Ben­ned van bé­kém, ben­ned nyu­go­dal­mam; / Bár min­den el­hagy ezen a vi­lá­gon, / Te vagy vi­lá­gom. (EÉ 353) A Mi ke­gyes Atyánk, böl­cses­ség­nek Ura (EÉ 483) pe­dig Hu­szár Gál 1574-es éne­kes­köny­vé­ben, „A ma­gyar ta­nu­ló­if­jú­ság ré­gi éne­ke” al­cím­mel je­lent meg.

„Mi ke­gyes Atyánk, böl­cses­ség­nek Ura, / És min­de­nek­nek nagy bölcs ta­ní­tó­ja, / Aki­nek nem vagy te igaz­ga­tó­ja, / Nincs ok­ta­tó­ja. // Adj jó ta­ní­tó­mes­te­re­ket né­künk, / Adj böl­cses­sé­get ál­ta­luk mi­né­künk, / Hogy jó er­kölccsel, ér­te­lem­mel él­jünk, / Mi jó Is­te­nünk!”

Éne­künk dal­lam­szer­ke­ze­te az új stí­lu­sú ma­gyar nép­dal szer­ke­ze­tét idé­zi elénk. Tán so­kan ta­nul­ták még így az is­ko­lá­ban: „ku­po­lás” szer­ke­zet. Va­ló­ban, az el­ső dal­lam­sort a má­so­dik igen ha­son­ló­an, kö­zel egye­ző­en is­mét­li meg öt hang­gal fel­jebb (A, A5v). A har­ma­dik dal­lam­sor a kez­dő­hang ok­táv­já­ról eresz­ke­dik le­fe­lé, majd az elő­ző­ek­nél lé­nye­ge­sen rö­vi­debb ne­gye­dik sor ér­ke­zik vissza az alap­hang­ra. A so­rok szó­tag­szá­ma: 11, 11, 11, 5; a 11-es szó­tag­szám 5 + 6 szó­tag­ra osz­lik. Így ért­he­tő meg a stró­fa rö­vid le­zá­rá­sa. Ez a rit­mi­kus­sá vált szaf­fi­kus ver­se­lés 16. szá­zad­ban jel­lem­ző alak­ja (tá ti-ti / tá tá / ti-ti ti-ti / tá tá).

A dal­lam el­ső fel­jegy­zé­sét a bo­rosz­lói könyv­tár (Bres­lau, ma Wroc­law) egyik kéz­ira­tá­nak füg­ge­lé­ké­ben ta­lál­ták meg. A dal­lam, il­let­ve va­ri­án­sai sze­re­pel­nek más egy­há­zak ének­kin­csé­ben is.

Lás­suk most a fel­dol­go­zá­so­kat. Gár­do­nyi Zol­tán – Szí­vem­nek kő­szik­lá­ja cí­mű, 1998-ban meg­je­lent – kó­rus­kö­te­te ki­sebb együt­te­sek szá­má­ra is könnyen meg­va­ló­sít­ha­tó vál­to­za­tot ad köz­re: az uni­szó­nó (min­den szó­lam a dal­la­mot ének­li) ko­rált or­go­na és he­ge­dű kí­sé­ri (34. szám). A he­ge­dű­szó­lam na­gyobb ne­héz­ség nél­kül meg­szó­lal­tat­ha­tó or­go­ná­val is. Gár­do­nyi Zsolt Há­la­adó ének cím­mel négy­szó­la­mú ve­gyes kar­ra és or­go­ná­ra al­kal­maz­ta az éne­ket.

g W. Kincz­ler Zsu­zsan­na

Hús­vét fé­nye új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zi az éle­tün­ket. Ré­gi fé­lel­me­ink, vissza-vissza­té­rő szo­ron­gá­sa­ink, a fel­tá­ma­dás cso­dá­já­val vi­tá­ba száll­ni igyek­vő ké­te­lye­ink mind­in­kább hát­tér­be szo­rul­nak. Krisz­tus­sal jár­ni, ve­le és ben­ne él­ni nem csu­pán meg­vál­to­zott élet­mód vagy meg­újult élet­stí­lus. Sok­kal több ezek­nél: új te­rem­tés, új alap­ve­tés, új vi­lág­lá­tás. Olyan meg­újult élet, amely már biz­to­san tud­ja, hogy min­dig szá­mol­hat az­zal, aki az élet Ura, te­rem­tő­je és új­já­te­rem­tő­je.

Éle­tünk for­ga­ta­gá­ban oly sok­szor me­gyünk el ap­róbb-na­gyobb cso­dák mel­lett. Cso­dák mel­lett, ame­lyek szí­ne­seb­bé, tel­je­seb­bé te­szik az éle­tet, de a ben­nün­ket kö­rül­ve­vő ki­for­dult ér­ték­rend nem tart­ja ér­té­kes­nek je­len­lé­tü­ket. A fel­tá­ma­dás után meg­újult lá­tá­sunk há­lá­san fe­de­zi fel az élet min­den rez­dü­lé­se mö­gött azt, aki ki­me­rít­he­tet­len sze­re­tet­tel, el­fogy­ha­tat­lan gaz­dag­ság­gal vir­raszt­ja ránk min­den­nap­ja­in­kat. Őt, aki élet­tel aján­dé­ko­zott meg eb­ben a cso­dá­la­tos vi­lág­ban, aki­nek gon­dos­ko­dó, ol­tal­ma­zó ere­je min­dig kö­rül­ölel min­ket.

Tő­le bát­ran kér­he­tünk, őe­lőt­te nem kell fél­nünk at­tól, hogy ki­szol­gál­tas­suk hi­á­nya­in­kat, fo­gyat­ko­zá­sa­in­kat. Ő nem hi­deg ob­jek­tív, aki csak néz, néz és vár, hogy mi­kor ve­gye elő a lá­tott té­nyek kö­zül azt, ami­vel mar­ká­ban tart. Azelőtt adott vi­lá­gos­sá­got, igét, igaz­sá­got a vi­lág­nak, mi­előtt rá­jö­het­tünk vol­na, hogy mennyi­re szük­sé­günk van rá. Az­előtt aján­dé­koz­ta az élet­hosszig ala­pot adó hi­tet, mi­előtt még meg­inog­tunk vol­na, és sze­mé­lye­sen át­él­tük vol­na az el­ve­szett­sé­get. Azelőtt tár­ta fel az örök pers­pek­tí­vát, mi­előtt két­ség­be­eset­ten meg­lát­tuk vol­na sa­ját jö­vőt­len­sé­gün­ket. Nem vár mást, mint hogy me­rít­sünk meg­elő­ző sze­re­te­té­nek tisz­ta for­rá­sá­ból. Kér­jünk hit­tel, bát­ran, meg­hall­ga­tást és bő­sé­get vár­va: jót min­den utunk­ra, tel­jes­sé­get bol­dog­sá­gunk­ra.

Ezért a le­he­tő­sé­gért nem elég egy egy­sze­rű „kö­szö­nöm”. Is­ten­nek töb­bet kell ad­nunk: iga­zi di­cső­í­tést. A di­cső­í­tés pe­dig nem ál­sá­gos he­lyez­ke­dés, a po­zí­ci­ó­ban lé­vő­től jó­tett he­lyé­be jót vá­ró szá­mol­ga­tás. A di­cső­í­tés a szív őszin­te uj­jon­gá­sa afö­lött, hogy aki ha­tal­ma­sabb min­den­nél, még­is el­jött hoz­zám, kö­zös­sé­get vál­lalt ve­lem, és nem en­ge­di, hogy el­tá­vo­lod­jak tő­le. A di­cső­í­tés az Is­ten­nel já­ró em­ber fel­eme­lő pil­la­na­ta, ami már va­la­mit meg­sej­tet ab­ból, hogy mit je­lent szem­től szem­ben, el­vá­laszt­ha­tat­la­nul az Úr­ral len­ni.

Ör­dög End­re

::Nyomtatható változat::