Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

A ven­dég­sze­re­tet­ről meg ne fe­led­kez­ze­tek, mert ez­ál­tal egye­sek – tud­tu­kon kí­vül – an­gya­lo­kat ven­dé­gel­tek meg. Zsid 13,2 (Jer 22,3; Jn 15,1–8; 1Jn 5,1–4; Zsolt 66) Mai igénk akár egy ré­gi jó ta­nács is le­het­ne, utal­va ar­ra, hogy az ókor­ban mennyi­re fon­tos volt a ven­dég­sze­re­tet. Bib­li­ai tör­té­ne­tek ta­nús­kod­nak ar­ról, hogy itt azon­ban en­nél több­ről van szó. Gon­dol­junk Áb­ra­hám­ra, aki ide­ge­ne­ket lát ven­dé­gül, és hír­adást kap gyer­me­ke szü­le­té­sé­ről, va­la­mint Is­ten íté­le­té­ről. A sa­rep­tai öz­vegy­asszony szá­má­ra a túl­élést je­len­tet­te Il­lés pró­fé­ta ven­dé­gül lá­tá­sa. Az em­mau­si ta­nít­vá­nyok – mi­előtt fel­is­me­rik ben­ne a fel­tá­ma­dott Jé­zust – ar­ra ké­rik az „ide­gent”, hogy ma­rad­jon ve­lük éj­sza­ká­ra. Ter­mé­sze­te­sen ma más kö­rül­mé­nyek kö­zött élünk, mint az óko­ri no­mád em­be­rek. A ven­dég­sze­re­tet még­is ál­dott al­ka­lom­má vál­hat az Új­szö­vet­ség né­pe szá­má­ra is.

Hét­fő

Előt­tem ha­jol meg min­den térd, rám es­kü­szik min­den nyelv, és ezt mond­ják ró­lam: Csak az Úr­nál van igaz­ság és erő! Ézs 45,23–24 (Fil 2,9–11; Róm 1,18–25; Ef 5,15–20) A szo­ron­gat­ta­tás­ból, a fog­ság­ból, a szen­ve­dés­ből sza­ba­du­ló em­ber haj­la­mos ar­ra, hogy szó nél­kül el­fo­gad­ja ezt a ki­je­len­tést. Iz­ra­el né­pe Is­ten cso­dá­já­nak tar­tot­ta az ide­gen föld­ről va­ló meg­me­ne­kü­lést. Saj­nos sa­ját éle­tünk­ben is meg­ta­pasz­tal­hat­juk, hogy egy-egy sza­ba­dí­tó Is­ten-él­mény után a na­pok múl­tá­val las­san fe­le­dés­be me­rül a cso­da. Ad­ja Is­ten, hogy ne szen­ve­dé­sek kö­ze­pet­te kell­jen meg­ta­pasz­tal­nunk a kö­zel­sé­gét, ha­nem ő ma­ga élessze ben­nünk nap­ról nap­ra a hit és a bi­za­lom láng­ját. Csak így vál­hat hit­val­lá­sunk­ká ez az ige.

Kedd

Ezt mond­ja az Úr: A menny az én tró­nu­som, a föld pe­dig lá­bam zsá­mo­lya. Mi­lyen há­zat akar­tok épí­te­ni ne­kem? Ézs 66,1 (Ap­Csel 7,48; 2Kor 5,11–18; Ef 5,21–33) Mi­u­tán az ószö­vet­sé­gi nép le­te­le­pe­dett Ká­na­án­ban – a no­mád élet­kö­rül­mé­nye­ket le­zár­va – meg­kez­dő­dött az épít­ke­zés. Dá­vid ki­rály már pa­lo­tá­ban la­kott, mi­köz­ben a Szö­vet­ség lá­dá­ját – Is­ten né­pe szá­má­ra va­ló je­len­lé­té­nek-meg­je­le­né­sé­nek he­lyét – még csak sá­tor­ban őriz­ték. Jo­go­san fo­gal­ma­zó­dott meg ben­ne egy Is­ten­hez mél­tó kő­épü­let, a temp­lom épí­té­sé­nek ter­ve, ahol – hi­te sze­rint – mél­tó lak­hely­re ta­lál ma­ga az Úr is. Az ézsa­i­á­si idé­zet min­den kor­ban kér­dés ma­rad. Ha Is­ten min­den­hol je­len van, szük­ség van egy­ál­ta­lán temp­lo­mok­ra? Igen, mert kel­le­nek konk­rét he­lyek eb­ben a vi­lág­ban, ahol rend­sze­re­sen össze­gyűl­het Is­ten né­pe ige­hall­ga­tás­ra, a szent­sé­gek vé­te­lé­re, a kö­zös­ség meg­élé­sé­re. Így be­csül­jük meg sa­ját gyü­le­ke­ze­tünk szent temp­lo­mát!

Szer­da

Ra­gyog­tas­sa rád or­cá­ját az Úr, és kö­nyö­rül­jön raj­tad! 4Móz 6,25 (Jn 20,21; Jn 8,31–36; Ef 6,1–4) Mai igénk az is­ten­tisz­te­le­tek vé­gén el­hang­zó, út­ra bo­csá­tó áro­ni ál­dás köz­is­mert mon­da­ta. Ta­lán már annyi­ra meg­szok­tuk, hogy nem is iga­zán jut el a tu­da­tun­kig, hogy mit is köz­ve­tí­te­nek ne­künk ezek a mon­da­tok. Pe­dig az em­be­ren, Is­ten kép­má­sán meg­lát­szik az Úr ra­gyo­gá­sa. Aki­ken Is­ten hely­re­ál­lít­ja kép­má­sát, azo­kon di­cső­sé­ge is lát­ha­tó­vá lesz. Ad­ja Is­ten, hogy ál­dá­sa nyo­mán – hit ál­tal – éle­tünk­ben is ki­áb­rá­zo­lód­jék az ő hi­te­les kép­má­sa, Krisz­tus.

Csü­tör­tök

Ha meg­térsz Is­te­ned­hez, az Úr­hoz, ak­kor jó­ra for­dít­ja sor­so­dat, és kö­nyö­rül raj­tad. 5Móz 30,2–3 (Mk 5,34; Róm 8,7–11; Ef 6,5–9) Va­la­mit va­la­mi­ért? So­kan úgy te­kin­te­nek Is­ten­re, mint egy tűz­ol­tó­ra, aki­hez for­dul­hatnak, ami­kor ég­ni kezd kö­rü­löt­tük min­den. Vagy va­la­mi­fé­le ta­liz­mán­ra, aki sze­ren­csét hoz. Vagy mint aki a kö­te­le­ző biz­to­sí­tá­sukat ke­ze­li, egy­faj­ta kár­fel­ve­vő­hely, aho­vá éle­tük bal­ese­tei után for­dul­hatnak. Ha nem kár­pó­tol­ja őket meg­fe­le­lő­en, biz­to­sí­tó­vál­tás­sal fe­nye­ge­tő­znek. Aki így for­dul Is­ten­hez, az csa­lód­ni fog ben­ne. Csak aki­nél meg­tör­té­nik a pál­for­du­lat, és ki­ala­kul az Úr iránt va­ló fel­tét­len bi­za­lom, a meg­té­rés, az ta­pasz­tal­ja meg éle­té­ben Is­ten ál­dá­sa­it szen­ve­dés­ben és öröm­ben egy­aránt.

Pén­tek

Azt gon­dol­tam: nem tö­rő­döm ve­le, nem szó­lok töb­bé az ő ne­vé­ben. De per­zse­lő tűz­zé vált szí­vem­ben. Jer 20,9 (Ap­Csel 5,42; Jn 19,1–7; Ef 6,10–17) A ha­mis pró­fé­ták ön­ként je­lent­kez­nek, az iga­za­kat el­hív­ja az Úr. Még az el­hí­vott em­ber­rel is meg­tör­tén­het, hogy olyan gon­do­la­tok ke­rí­tik ha­tal­muk­ba, mint Je­re­mi­ást, akit ko­ráb­ban már két­ség­te­le­nül el­hí­vott az Is­ten. Ez ta­lán ter­mé­sze­tes is, de egy iga­zi pró­fé­tá­nak – le­gyen bár­ki – ha­mar rá kell döb­ben­nie, hogy ez nem így van, ez nem tart­hat so­ká­ig. Aki­nek szí­vét át­jár­ja az Úr igé­je, az egy­sze­rű­en nem tud hall­gat­ni ró­la, nem tud­ja el­tit­kol­ni az üze­ne­tet. Ad­ja Is­ten, hogy át­érez­zük en­nek a ránk ru­há­zott kül­de­tés­nek a fe­le­lős­sé­gét!

Szom­bat

A be­teg így vá­la­szolt Jé­zus­nak: „Uram, nincs em­be­rem, hogy amint fel­ka­va­ro­dik a víz, be­emel­jen a me­den­cé­be: amíg én me­gyek, más lép be előt­tem.” Jn 5,7 (Péld 31,8; Jel 22,1–5; Ef 6,18–24) Aki már har­minc­nyolc éve be­teg, az bi­zo­nyá­ra be­le­fá­radt en­nek hor­do­zá­sá­ba. A be­tes­dai be­teg, Jé­zus „akarsz-e meg­gyó­gyul­ni” kér­dé­sé­re mond­ja el ezt a mon­da­tot. So­kak só­ha­ja az, hogy szen­ve­dé­se­ik kö­ze­pet­te nincs em­be­rük. Kér­jük Urun­kat, min­ket is for­mál­jon al­kal­mas ta­nít­vá­nya­i­vá, hogy má­sok „em­be­rei” le­hes­sünk szük­sé­gük­ben: nem­csak tet­tel, de az evan­gé­li­um vi­gasz­ta­ló üze­ne­té­vel is.

Me­nyes Gyu­la

::Nyomtatható változat::