Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Né­hány hó­nap­ja, az utol­só ta­lál­ko­zá­sunk­kor is fel­tűnt egy­sze­rű kör­nye­ze­te. Elég volt ne­ki egy asz­tal­szél, egy-két ol­csó rost­irón, ce­ru­za, és már­is ki­gyúlt te­rem­tő kép­ze­le­te. Ára­dó fan­tá­zi­á­ja és bra­vú­ros tech­ni­ká­ja min­den­kit le­nyű­gö­zött, igaz, ő sze­ré­nyen el­há­rí­tot­ta a di­csé­re­tet. „Én csu­pán a toll he­gye va­gyok, en­gem va­la­mi más ve­zet.”

Va­la­mi irá­nyí­tot­ta. Va­la­ki ta­lán, hogy az örö­kös ké­szen­lét­ben fel­szik­ráz­zon a gon­do­lat. Az il­luszt­rá­ci­ók­ban, hi­szen meg­szám­lál­ha­tat­lan köny­vet tett szeb­bé és ért­he­tőb­bé ör­vé­nyes vo­na­la­i­val. Ha pe­dig nem si­ke­rült vi­zu­á­li­san meg­je­le­ní­te­nie, ak­kor gyor­san le­ír­ta… A ver­sek, pró­zai írá­sok, ki­ál­lí­tá­si meg­nyi­tók, em­lé­ke­ző esszék is hoz­zá­tar­toz­tak az éle­té­hez.

Va­rá­zsol­ni tu­dó bal ke­zé­vel Kass Já­nos hat év­ti­ze­den át bű­völt ben­nün­ket. Nem­csak a rajz, de a szo­bor, a pasz­tell, az olaj, a szi­ta is; az áb­rá­zo­ló mű­vé­szet va­la­mennyi te­rü­le­tén ma­ra­dan­dót al­ko­tott. A fő ág per­sze a rajz, a fi­nom gra­fi­ka; több mint öt­száz könyv s eb­ből na­gyon sok gye­rek­ver­sek, me­sék tü­ne­mé­nyes lap­jai. (És ak­kor még nem be­szél­tünk a könyv­hét­nek és a köl­té­szet nap­já­nak re­mek pla­kát­ja­i­ról, az év­for­du­lós bé­lye­gek­ről.)

„A mű­vé­szet nem­csak a tör­vény szün­te­len ke­re­sé­se – ír­ta a köl­tő ba­rát, Ju­hász Fe­renc –, de a tör­vény meg­va­ló­sí­tá­sa is.” Ku­tat­ni és meg nem nyu­god­ni: ez a fel­adat. A láz­zal át­ita­tott ke­re­sés és te­rem­tés volt Kass Já­nos szel­le­mi és gon­do­la­ti prog­ram­ja.

Ke­let-Eu­ró­pá­ban és itt, Ma­gyar­or­szá­gon év­szá­za­do­kat kel­lett be­hoz­ni, nem­csak vér­ző tör­té­nel­münk­ben, de a kép­ző­mű­vé­szet­ben is. Kass Já­nos ta­lán a leg­töb­bet tet­te azért, hogy a gra­fi­ká­ban a vi­lág leg­jobb­jai kö­zé emel­ked­tünk.

Ha ars po­e­ti­cá­já­ról kér­dez­ték, hit­te, a ké­pei be­szél­nek he­lyet­te. Egy ké­sei ri­port­ban így fo­gal­ma­zott: „Mű­vé­sze­tem küz­de­lem a Go­nosz el­len.” A be­tű tisz­te­le­te egy éle­ten át. Mert a be­tű mint abszt­rakt kép ma­ga a hi­te­les­ség; ben­ne van az arany­met­szés, a Gu­ten­berg-tra­dí­ció, de ben­ne van lé­tünk ve­szé­lyez­te­tett­sé­ge is.

A utób­bi évek­ben so­kat em­le­get­te szü­lő­vá­ro­sát. Sze­ged me­di­ter­rán fé­nyét, a Ti­sza örö­kös vo­nu­lá­sát, édes­any­ját, akit Ju­hász Gyu­la kí­sért es­te ha­za­fe­lé…

Gra­fi­kai lap­ja­i­nak tö­ré­keny szép­sé­gé­vel küz­dött a rossz el­len. Réz­karc­tű­sza­va vagy toll­sza­va a re­ményt üzen­te az utol­só pil­la­na­tig.

És ami fon­tos még a gyász nap­ja­i­ban: Kass Já­nos em­ber­nek is ki­vé­te­les volt. Ámu­lat­tal fi­gyel­te a fény­ben fel­tá­rul­ko­zó ar­cot. Sze­re­te­té­ből az utol­só mor­zsá­kat is szét­osz­tot­ta. Be­teg­sé­ge las­san fel­fal­ta ere­jét, de a mél­tány­ta­lan­ság, a becs­te­len­ség el­len min­dig til­ta­ko­zott. Leg­job­ban az or­szág ki­ra­bolt hely­ze­te bán­tot­ta, min­dig fel­em­lí­tet­te, hogy a po­li­ti­ka ma­gá­ra hagy­ta a mű­vé­sze­ket, a te­het­sé­ges fi­a­ta­lo­kat.

1927-ben szü­le­tett, ez év már­ci­us 29-én halt meg. Né­zem utol­só fo­tó­ját: a nyolc­van­há­rom éves fér­fi fá­radt, meg­kín­zott ar­ca re­ményt su­gá­roz. Cso­dá­la­tos gra­fi­ka­bi­ro­dal­ma egy öle­lés­nyi Eu­ró­pa, el­rejt­ve ben­ne Ma­gyar­or­szág. Ha­jol­junk kö­ze­lebb: tes­ta­men­tu­ma ke­mény és sze­re­te­té­vel át­szőtt. Lát­ha­tat­lan tü­ze vi­lá­gol és me­len­get az új év­szá­za­dok­ban is.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::