Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Gye­rek­ko­rom­ban na­gyon meg­ra­ga­dott Wit­ten­berg fő­te­re, a ha­tal­mas Lu­ther- és Me­lancht­hon-szo­bor­ral. A temp­lom­ba be­lép­ve pe­dig Lu­cas Cra­nach ol­tár­ké­pé­nek pre­del­lá­ján elő­ször Lu­ther­re esett a sze­mem, ahogy a szó­szé­ken áll­va a meg­fe­szí­tett Jé­zus­ra mu­tat. (Szü­le­im ar­ra is fel­hív­ták a fi­gyel­me­met, hogy a fest­mé­nyen a ke­reszt má­sik ol­da­lán Lu­the­rék kis­fia lát­ha­tó, az édes­anya Bó­ra Ka­ta­lin ölé­ben.) A szár­nyas ol­tár bal­ol­da­li ré­szén egy so­vány fér­fit lát­tam, amint szé­les moz­du­lat­tal meg­ke­resz­tel egy cse­cse­mőt. „Tu­dod, fi­am, így függ össze az ige és a szent­ség” – ma­gya­ráz­ta édes­apám, hoz­zá­té­ve, hogy az il­le­tő fér­fiú – Me­lancht­hon – rá­adá­sul nem is lel­kész, ám az egye­te­mes pap­ság je­gyé­ben szük­ség ese­tén ne­ki is sza­bad ke­resz­tel­nie.

Is­mer­ve édes­apám ala­pos­sá­gát és pe­da­gó­gi­ai haj­la­mát, még azt sem tar­tom el­kép­zel­he­tet­len­nek, hogy az Ágos­tai hit­val­lás VII. cik­ke­lyét is idéz­te ne­kem, rö­vid­nad­rá­gos le­gény­ké­nek: „Az egy­ház a szen­tek gyü­le­ke­ze­te, amely­ben az evan­gé­li­u­mot tisz­tán hir­de­tik, és a szent­sé­ge­ket he­lye­sen szol­gál­tat­ják ki…” Nos, Me­lancht­hon volt a meg­fo­gal­ma­zó­ja en­nek az alap­ve­tő evan­gé­li­kus hit­val­lás­nak. Őt áb­rá­zol­ja a Lu­the­ré­hoz mér­he­tő szo­bor, és ő lát­ha­tó a re­for­má­ció fes­tő­jé­nek al­ko­tá­sán. Az ő ha­lá­lá­nak négy­száz­öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ját ün­ne­pel­jük ezek­ben a na­pok­ban.

A bret­te­ni szü­le­té­sű Me­lancht­hon va­ló­sá­gos cso­da­gye­rek­nek szá­mí­tott. Ti­zen­há­rom éve­sen már egye­te­mi fo­ko­za­tot szer­zett, majd nem sok­kal ké­sőbb ma­gisz­ter­ré is avat­ták. Még húszéves sem volt, és már a re­to­ri­ka és a gö­rög nyelv pro­fesszo­ra lett.

Bölcs Fri­gyes vá­lasz­tó­fe­je­de­lem – Lu­ther párt­fo­gó­ja – a leg­jobb tu­dó­so­kat kí­ván­ta az ál­ta­la ala­pí­tott wit­ten­ber­gi egye­tem­re vin­ni, így ke­rült Me­lancht­hon 1518-ban eb­be a vá­ros­ba. Szék­fog­la­ló­já­ban a hu­ma­niz­mus és a ke­resz­tény­ség össze­füg­gé­sé­re hív­ta fel a fi­gyel­met, ami­kor té­tel­sze­rű­en így fo­gal­ma­zott: „Egyik ke­zünk­ben Szent Pál, a má­sik­ban Ho­mé­rosz.” Ma­gam is val­lom a hit­nek és a kul­tú­rá­nak az egy­sé­gét, nem el­fe­lejt­ve per­sze Eras­mus in­té­sét sem: „Oly­annyi­ra sze­re­ti­tek Ci­ce­rót, hogy el­fe­lej­ti­tek Krisz­tus sze­re­te­tét. Nem Krisz­tus szí­ve do­bog ben­ne­tek.”

Me­lancht­hont ma vi­lá­gi teo­ló­gus­nak ne­vez­nénk. Eb­ben a mi­nő­sé­gé­ben tar­tott írás­ma­gya­rá­za­ti elő­adá­so­kat és írt teo­ló­gi­ai mű­ve­ket. Lu­ther­ral an­nak el­le­né­re szo­ro­san együtt tu­dott mű­köd­ni, hogy egé­szen kü­lön­bö­ző al­ka­tú­ak vol­tak. A kis ter­me­tű Me­lancht­hon ál­lí­tó­lag csak a vál­lá­ig ért Lu­ther­nek. Egyik ma­gyar ta­nít­vá­nya, Bor­nem­isza Pé­ter sza­vai sze­rint „csik­bek tes­tecs­ké­jű, kis fonnyadt em­be­recs­ke” volt, ám adott eset­ben Lu­the­rért is helyt­állt.

Köz­tu­do­má­sú, hogy az őt súj­tó átok mi­att Lu­ther nem le­he­tett je­len az augs­bur­gi bi­ro­dal­mi gyű­lé­sen. Az Ágos­tai hit­val­lás szö­ve­gét meg­is­mer­ve ki­je­len­tet­te, hogy min­den na­gyon tet­szik ne­ki, sem­mit nem ja­ví­ta­na raj­ta, ám ar­ra nem is len­ne ké­pes, mert – így Lu­ther –„én ilyen hal­kan és lá­gyan nem tu­dok lép­ked­ni”. A mot­tó­ban meg­fo­gal­ma­zott szán­dék, mi­sze­rint „su­a­vi­ter in mo­do, for­ti­ter in re”, vagy­is „ke­mény a lé­nye­get, lágy a for­mát il­le­tő­en”, Lu­ther szá­má­ra sze­mé­lyi­sé­gé­nél fog­va ide­gen volt.

Azon tű­nő­döm, hogy ben­nün­ket, mai szol­gá­it is fel tud-e hasz­nál­ni – kü­lön­bö­ző­sé­ge­ink­kel együtt – az egy­ház Ura. És hogy egy­ál­ta­lán el­fo­gad­juk-e azt a tényt, hogy el­té­rő­ek az adott­sá­gok, de kü­lön­böz­nek a fel­ada­tok is? Er­ről ezt ír­ta Lu­ther: „Ne­kem ki kell ir­ta­nom a tus­kó­kat és a fa­tör­zse­ket, le kell vág­nom a tüs­ké­ket és a szú­rós sö­vé­nye­ket, fel kell töl­te­nem a po­cso­lyá­kat, ne­kem kell az utat elő­ké­szí­te­ni és ös­vényt vág­ni a bo­zót­ban. Mag­is­ter Phi­lip­pus vi­szont tisz­tán és csend­ben lép­ked, épít és ül­tet, jó­kedv­vel vet és ön­töz, mert Is­ten bő­ven el­hal­moz­ta őt ado­má­nya­i­val.”

Egy­más meg­se­gí­té­sé­nek jó pél­dá­ja az az eset, ami­kor Me­lancht­hon We­im­ar­ban sú­lyo­san meg­be­te­ge­dett, és meg­hal­ni kí­vánt. Lu­ther ló­ha­lá­lá­ban utá­na­ment, és meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy ba­rát­ja sze­mé­ből el­tűnt a fény, be­szé­de le­las­sult, hal­lá­sa el­tom­pult. „Én Is­te­nem, mennyi­re meg­nyo­mo­rí­tot­ta az ör­dög ezt a vá­lasz­tott har­cost!”, ki­ál­tott fel. Majd így foly­tat­ta: „Mind­ed­dig meg­tar­tott az Is­ten. Igaz, hogy a nya­ká­ra jár­tam, ci­bál­tam, és szá­mon kér­tem raj­ta a Bib­li­á­ban tett ígé­re­te­it.” Ez­után imád­koz­ni kez­dett, majd Me­lancht­hon ke­zét meg­ra­gad­va így szólt a be­teg­hez: „Légy nyu­godt, Phi­lip­pus, nem fogsz meg­hal­ni. Bár len­ne oka, hogy el­ve­gye a bű­nös em­ber éle­tét, de ő nem azt akar­ja, hogy meg­hal­jon, ha­nem hogy meg­tér­jen, és él­jen. Ezért hát ne ess két­ség­be, ne légy ön­ma­gad gyil­ko­sa, ha­nem bíz­zál az Úr­ban!” Ezt kö­ve­tő­en Me­lancht­hon ál­la­po­ta szem­lá­to­mást ja­vult. Ba­rát­ja un­szo­lá­sá­ra kez­dett étel­lel és ital­lal él­ni, és rö­vi­de­sen tel­je­sen fel­épült. Ez­zel kap­cso­lat­ban is van­nak kér­dé­se­im. Utá­n­a­nyar­ga­lunk-e baj­ba ju­tott tár­sunk­nak? Imád­ko­zunk-e ér­te, még az Is­tent is meg­ci­bál­va?!

Me­lancht­hon szí­vén vi­sel­te Ma­gyar­or­szág sor­sát. Alig­ha­nem élet­re szó­ló­an meg­ha­tá­roz­ta von­zal­mát az a tény, hogy szü­lő­vá­ro­sá­ban egy bi­zo­nyos Jo­han­nes Hun­ga­rus volt a ta­ní­tó­ja. Wit­ten­berg­ben a már em­lí­tett Bor­nem­isza mel­lett Dé­vai Bí­ró Má­tyás, Syl­ves­ter Já­nos és má­sok vol­tak a ta­nít­vá­nyai. Ve­lük ké­sőbb is tar­tot­ta le­vél­ben a kap­cso­la­tot. En­nek is kö­szön­he­tő, hogy szá­mos ere­de­ti Me­lancht­hon-le­vél le­het egy­há­zunk tu­laj­do­ná­ban. Du­nán­túl nagy te­kin­té­lyű pro­tes­táns fő­urát, Ná­dasdy Ta­mást „a tu­do­mány és az erény mű­ve­lé­se ér­de­ké­ben” evan­gé­li­kus is­ko­la szer­ve­zé­sé­re bá­to­rí­tot­ta, vagy egy ma­gyar di­ák­ját a bárt­fai vá­ro­si ta­nács jó­in­du­la­tá­ba aján­lot­ta, mond­ván, hogy az „ha­zá­já­nak ott hasz­no­san szol­gál­hat”. Ki­ter­jedt le­ve­le­zé­sé­vel egész Eu­ró­pát be­há­ló­zó kap­cso­lat­rend­szert ala­kí­tott ki, szin­te meg­te­remt­ve a ké­sőb­bi hír­ügy­nök­sé­gek alap­ja­it. Egy ta­nít­vá­nya, Ben­cé­di Szé­kely Ist­ván így írt ró­la egy 1559-es fel­jegy­zé­sé­ben: „En­nél a Fi­lep­nél böl­cseb­bet nem lát a nap sem az ő fel­ke­lé­sé­ben, sem az ő el­nyug­vá­sá­ban, szé­les e föl­dön.”

Bé­ke­sze­re­tő ter­mé­sze­te, a szem­ben ál­ló fe­lek kö­zöt­ti köz­ve­tí­té­si szán­dé­ka gyak­ran hoz­ta őt ne­héz hely­zet­be. Szen­ve­dé­se­i­ről so­kat el­árul utol­só fel­jegy­zé­se. Ami­kor 1560 áp­ri­li­sá­ban kö­ze­le­dett ha­lá­la órá­ja, fel­ír­ta egy kis cet­li­re, mi­ért nem kell fél­nie az em­ber­nek a ha­lál­tól. Töb­bek között ezt ír­ta: „Meg­sza­ba­dulsz bű­ne­id­től. Meg­sza­ba­dulsz min­den fá­ra­do­zás­tól és a teo­ló­gu­sok dü­hödt ve­sze­ke­dő ked­vé­től.”

Né­met­or­szág, sőt Eu­ró­pa ta­ní­tó­já­nak vég­aka­ra­ta ez. Hogy a fö­lös­le­ges szó­csép­lé­sek, ter­mé­ket­len és sze­mé­lyes­ke­dő vi­ták he­lyett az össze­fo­gás szán­dé­ka ke­re­ked­jen fe­lül.

Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::