Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A ma­gyar iro­da­lom egyik leg­ér­de­ke­sebb alak­ja. Köny­vei sze­ré­nyen kí­nál­ják ma­gu­kat, de aki ol­vas­ni kez­di őket, az nem te­szi le egy­ha­mar. Ked­ves em­lé­kek tá­mad­nak föl, ré­gi ízek, lomb­arany őszök, sző­lő-bor-em­ber örök és szép kap­cso­la­ta. Ke­ve­sen tud­ják, hogy az író nem­ csak a Kor­társ Ki­adó­ban tű­nik föl, iga­zi ha­zá­ja Egy­há­zas­he­tye, Ber­zse­nyi szü­lő­föld­je. Kis­som­lyó, a hegy, a Ság, Du­ka, Ke­me­nes­al­ja: ba­zalt­he­gyek és sze­líd li­ge­tek. Élénk­zöl­dek és fű­sze­res le­ve­gő: a nagy köl­tő vers­vi­lá­ga. Amb­rus La­jost az író­szö­vet­ség­ben ke­res­tem föl, kér­dez­tem az el­múlt év­ti­ze­dek­ről és ter­ve­i­ről. Ho­gyan ta­lált rá a Du­nán­túl egyik leg­szebb vi­dé­ké­re?

– A nyolc­va­nas évek ele­jén ke­rül­tem oda. Fe­le­sé­gem­mel, Má­tis Lí­vi­á­val köl­töz­tünk Ber­zse­nyi Dá­ni­el szü­lő­fa­lu­já­ba. Ke­me­nes­al­ja kü­lön­le­ges he­lyet fog­lal el a ma­gyar táj­tör­té­net­ben, er­ről is írt Ham­vas Bé­la az Öt gé­ni­usz­ban. Szá­mom­ra ter­mé­sze­te­sen Ber­zse­nyi mi­att volt rop­pant ér­de­kes, aki­ről azt szok­tam ír­ni, hogy a leg­na­gyobb ma­gyar gö­rög, az an­tik­vi­tást új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez­te.

– Ho­gyan él­nek mai utó­dai?

– Meg­le­pőd­tem, hogy Ke­me­nes­al­ja szín­ma­gyar s ér­de­kes mó­don evan­gé­li­kus. Ma­ga Ber­zse­nyi is, aki tör­zsö­kös ma­gyar­nak tar­tot­ta ma­gát. Vé­gig­jár­ta azt, amit a ko­ra­be­li ne­mes if­jak, el­ke­rült Sop­ron­ba, a lí­ce­um­ba, majd vissza a szü­lői ház­ba. Ké­sőbb, mi­u­tán meg­nő­sült, So­mogy me­gyé­be vitt az út­ja, ahol éle­te nagy ré­szét töl­töt­te, de azt min­dig szám­űze­tés­nek érez­te. A pa­raszt­ság és kis­ne­mes­ség szín­tisz­ta evan­gé­li­kus, a csa­lá­di ha­gyo­má­nyok­nak meg­fe­le­lő­en adóz­tak az egy­ház­nak, gye­re­ke­i­ket Sop­ron­ba küld­ték ta­nul­ni, a ha­zá­nak ka­to­na if­ja­kat ne­vel­tek… A ma­ra­dék él ott, azért ma­ra­dék, mert a mai vi­lág nem ha­son­lít­ha­tó össze a 19. szá­zad ele­jé­vel.

– A táj gyö­nyö­rű.

– Na­gyon pa­te­ti­kus táj. A köny­ve­im­ben szok­tam rész­le­tez­ni, hogy mi­ért szép. Se nem al­föld, se nem hegy­vi­dék, kel­le­mes és bu­ko­li­kus. En­nek a táj­nak a cent­ru­ma nem Bu­da­pest, ha­nem Athén, a gö­rög szel­lem­nek és pász­to­ri mú­zsá­nak az együtt­lé­te. Né­meth Lász­ló is járt er­re 1936-ban, és le­ír­ja, hogy itt a zöld is más, mé­lyebb, a le­ve­gő rez­gé­se is fi­no­mabb, a pi­ros cse­resz­nye is élén­kebb szí­nű.

– Reg­gel fog­ja a ka­pát, a per­me­te­ző­t, és dol­go­zik? Utá­na le­ül, és le­ír­ja a gon­do­la­ta­it?

– Ka­pál­ni már nem szok­tam. Min­den­nap ki­me­gyek a sző­lő­be, a szük­sé­ges mun­kát el­vé­gez­zük. Na­gyobb te­rü­le­ten töb­ben össze­áll­tunk, vet­tünk egy öreg trak­tort. Az egész gyü­mölcs- és sző­lő­kul­tú­ra ben­ne van a gén­je­ink­ben. Nem volt ez ne­kem tel­je­sen is­me­ret­len, hi­szen az Al­föl­dön szü­let­tem, Gyu­lán, öreg­a­pám­nak volt föld­je, és dol­goz­ni kel­lett ben­ne. So­kat uta­zom Bu­da­pest és He­tye kö­zött, kö­zel­ről lá­tom az em­be­re­ket. Na­gyon le­rom­lott a ma­gyar fa­lu. Az egész Ke­me­nes­al­ja kör­nyé­ke ap­ró­fal­vas te­le­pü­lé­sek­ből áll, há­rom-négy­száz lel­kes kö­zös­sé­gek so­ra­koz­nak egy­más mel­lett. Sor­ra zár­nak be az óvo­dák, is­ko­lák, nincs pap­ja az én fa­lum­nak, meg­szün­tet­ték a pos­tát… Ar­ról nem is be­szél­ve, hogy vé­sze­sen fogy a la­kos­ság, min­den har­ma­dik ház üre­sen áll, s a leg­töb­bet idős öz­vegy­asszo­nyok lak­ják!

– Gyer­me­kek szü­let­nek?

– Gye­rek alig van. Az egész tra­di­ci­o­ná­lis fa­lu­si élet­nek vé­ge. Va­ló­szí­nű­leg Ár­pád-ko­ri te­le­pü­lé­sek fog­nak el­tűn­ni! Ha nem fog itt olyan po­li­ti­ka győ­ze­del­mes­ked­ni, ami a fa­lut nem tart­ja el­len­sé­gé­nek, ak­kor bi­zony sa­nya­rú sors vár ránk. Sok­kal mé­lyebb a prob­lé­ma an­nál, hogy ezt fe­lü­le­tes szem­mel ér­zé­kel­ni le­het­ne. Míg a hat­va­nas, het­ve­nes évek­ben mond­juk négy­száz szar­vas­mar­ha volt a fa­lu­ban, most egy sincs. Gye­rek­ko­rom­ban te­le volt a kör­nyék ap­ró­jó­szág­gal, oly­kor ki­en­ged­ték a disz­nó­kat is, most ez tel­je­sen sem­mi­vé lett. A mély­sé­get az je­len­ti, hogy az a tra­di­ci­o­ná­lis élet­for­ma, ami a ma­gyar fa­lut jel­le­mez­te, az egész or­szág­ban el­tűnt. És ez nem ak­tu­á­lis kér­dés, ha­nem nem­zet­po­li­ti­kai tra­gé­dia!

– Írás, könyv­ki­adás, fo­lyó­irat szer­kesz­té­se. Meg­fér egy­más mel­lett?

– A könyv­ki­adás­ba va­ló­já­ban be­le­csöp­pen­tem. A Kor­társ Ki­adót fe­le­sé­gem, Má­tis Lí­via ve­zet­te, aki négy év­vel ez­előtt meg­halt. Úgy gon­dol­tam, se­gí­te­ni kell a ki­adón. Az­zal a te­het­ség­gel, szor­ga­lom­mal, aka­rat­tal, em­pá­ti­á­val nem is tud­juk, mint ahogy ő tet­te, de ne men­jen tönk­re. A szer­kesz­tés vi­szont már if­jú­ko­rom­ban is meg­volt, Szom­bat­he­lyen az Éle­tünk­nél dol­goz­tam, on­nan ke­rül­tem a Kor­társ­hoz, ahol ja­nu­ár óta fő­szer­kesz­tő let­tem. Na­gyon ne­héz, mert küz­de­ni kell na­pon­ta a fönn­ma­ra­dá­sért.

– Fe­le­sé­ge je­les evan­gé­li­kus csa­lád­ban szü­le­tett…

– Hu­szon­négy évig él­tem együtt Lí­vi­á­val. A csa­lád­já­ban hat gyer­mek van. Má­tis Ist­ván, az apó­som evan­gé­li­kus lel­kész volt, 2005-ben ki­lenc­ven­hét éve­sen halt meg. Csi­nál­tunk is ró­la egy fil­met Lil­lá­val, fe­le­sé­gem hú­gá­val, aki ren­de­ző. Lu­ther egyik jel­mon­da­ta lett a cím: Még min­dig ül­te­tek fá­kat. Apó­som el­ké­pesz­tő sze­mé­lyi­ség volt. Szol­gált fal­vak­ban, a vissza­csa­tolt te­rü­le­te­ken, Fel­ső­sze­li­ben volt, utá­na ki­te­le­pí­tet­ték őket, majd a Du­nán­túl­ra ke­rült… Nem volt tu­dós pap, de teo­ló­gi­ai dol­gok­ban a leg­job­bak­kal tu­dott vi­tat­koz­ni. No­vel­lá­kat írt, a saj­tót el­lát­ta job­bí­tó gon­do­la­ta­i­val, szí­nes és nagy­sze­rű em­ber, aki­től én is so­kat ta­nul­tam.

– Hal­lot­ta pré­di­kál­ni?

– Mi­kor az ál­ta­la ala­pí­tott ná­das­di temp­lom öt­ven­éves volt, mind­annyi­an el­men­tünk az ün­nep­ség­re. De az is szív­szo­rí­tó volt – me­sél­te –, hogy min­den fel­ső­sze­li, a Don mel­lé sod­ró­dott ka­to­ná­nak írt kü­lön le­ve­let. És ezek a fi­a­tal­em­be­rek meg­il­le­tőd­ve vá­la­szol­tak ne­ki. Meg­mu­tat­ta ezt a le­ve­le­ző­lap-gyűj­te­ményt, be­le is ol­vas­tam, és ter­vez­tük, hogy egy­szer va­la­mi­lyen for­má­ban meg­je­len­tet­jük a meg­sár­gult la­po­kat.

– Be­fe­je­zé­sül új ter­ve­i­ről kér­de­zem.

– Az utób­bi idő­ben nap­ló­kat ír­tam. A ha­lál prob­lé­má­já­ról, Lí­via be­teg­sé­gé­ről min­dent föl­je­gyez­tem. A Ma­gyar Nem­zet­ben ro­va­tom van Lu­gas cím­mel. Egy Med­nyánsz­ky-re­gény­be is be­le­kezd­tem, rég­óta csi­ná­lom, vé­gig­jár­tam az egész Fel­vi­dé­ket, a fes­tő élet­út­ját… Dol­goz­ni kell, na­pon­ta, nem ér­de­mes nagy hű­hót csap­ni a hat­va­na­dik szü­le­tés­na­pon. Az­zal zá­rom be­szél­ge­té­sün­ket: ret­teg­jen a ma­gyar iro­da­lom! Az egyik öreg­anyám száz­két éves ko­rá­ban halt meg. Mond­ha­tom, most va­gyok a kez­de­tek­nél, re­mé­lem, még sok szé­pet tu­dok ír­ni, lesz hoz­zá erőm és időm lu­ga­sok csönd­jé­ben.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::