Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Hi­szek a ta­lál­ko­zá­sok­ban – ab­ban, hogy egy­szer más­ként ta­lál­ko­zik az em­ber a gye­re­ké­vel, az édes­any­já­val, a tár­sá­val” – vall­ja Schäf­fer Er­zsé­bet új­ság­író. A pub­li­cis­tát leg­töb­ben a Nők Lap­ja mun­ka­tár­sa­ként is­me­rik. Mun­ká­ját szá­mos ran­gos ki­tün­te­tés­sel – Pu­li­tzer- és Pri­ma Pri­mis­si­ma Díj­jal, a Ma­gyar Köz­tár­sa­sá­gi Ér­dem­rend lo­vag­ke­reszt­jé­vel – is­mer­ték el. Áp­ri­lis 27-én a Lő­rin­ci Ér­dek­lő­dők Tea­há­za (LÉT) ven­dé­ge­ként a pest­szent­lő­rin­ci evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet­ben „em­ber­me­sé­i­vel” érin­tet­te meg a szí­ve­ket.

Tör­té­ne­tek ele­ve­ned­tek meg a hall­ga­tó­ság előtt: kép­ze­let­ben el­rö­pül­tünk a gyi­me­si csán­gók kö­zé, me­leg­szí­vű idős né­nik­kel ta­lál­koz­tunk a sop­ro­ni ut­cá­kon, egy vo­nat­fül­ke fe­szült, mor­cos uta­sai kö­zött ta­lál­tuk ma­gun­kat, meg­jár­tuk Ar­gen­tí­nát egy nép­tánc­cso­port­tal, a HÉV-en „drá­ga jó fi­a­tal­em­ber­ré” vál­to­zott előt­tünk a cif­rán ká­rom­ko­dó srác, s üzent a kar nél­kü­li fe­szü­let is…

Schäf­fer Er­zsé­be­tet hall­gat­va meg­ér­tet­tem, hogy va­la­mit el­ve­szí­tet­tem az el­múlt évek so­rán, va­la­mit, amit en­ged­nem kell új­ra fel­szín­re tör­ni. Rá­cso­dál­koz­ni az élet fi­no­man han­golt dol­ga­i­ra, fel­is­mer­ni Is­ten kü­lön­le­ges cso­dá­it s meg­osz­ta­ni mi­nél töb­bet ab­ból, ami meg­érin­tett, for­mált, há­lá­ra in­dí­tott. Az író­nő sza­vai és könnyei, ahogy édes­any­ja be­teg­sé­gé­ről és az ápo­lás ne­héz­sé­ge­i­ről me­sélt (mely olyan kö­zel hoz­ta őket egy­más­hoz, mint ad­dig so­ha), fel­idé­zett ben­nem egy sze­mé­lyes tör­té­ne­tet. A nagy­ma­má­ról és az uno­ká­já­ról. Egy be­teg­ség­ről és Is­ten cso­dá­já­ról. Most ezt sze­ret­ném el­me­sél­ni…

Há­la Is­ten­nek, vé­ge a szü­ret­nek! Min­den rend­ben le­zaj­lott: volt elég em­ber, si­ke­rült le­ad­ni a sző­lőt, a fő­zés is jól ment, túl­él­tük. Egy kis szussza­nás, az­tán jö­het a ku­ko­ri­ca­tö­rés – gon­dol­tuk.

Egy­szer azon­ban a ma­ma fáj­da­lom­ra kez­dett pa­nasz­kod­ni, s nem kelt fel az ágy­ból, mert nem volt erő a lá­bá­ban. S mind­ez egyik nap­ról a má­sik­ra tör­tént.

Tel­tek a na­pok, a he­tek, a hó­na­pok, és a ma­ma nem kelt fel az ágy­ból. A pa­pa hű­sé­ge­sen ápol­ta. Vit­te az ágy­tá­lat, kéz­be ad­ta, amit a ma­ma kért, s időn­ként na­gyo­kat nyelt ahe­lyett, hogy tü­rel­met­le­nül ki­fa­kadt vol­na. A szü­le­im is igye­kez­tek meg­ten­ni min­den tő­lük tel­he­tőt. Jöt­tek, se­gí­tet­tek, anyu­kám fő­zött, mo­sott, ve­zet­te a ház­tar­tást. Ötöd­éves teo­ló­gus vol­tam ak­kor. Ha tud­tam, én is ha­za­men­tem Pest­ről, de iga­zá­ból ke­ve­set tet­tem ér­tük.

Egy­szer anyu­kám fel­hí­vott, és meg­kért, jöj­jek ha­za mi­előbb. Mert ők már nem bír­ják. De a ma­ma se. Fe­jé­be vet­te, hogy meg fog hal­ni. Meg az­tán nem en­ged­te, hogy ágy­ne­műt, há­ló­in­get cse­rél­je­nek raj­ta. Azt hit­te, hogy őt ki akar­ja ten­ni a csa­lád­ja az ott­ho­ná­ból… „Ta­lán te még tudsz rá hat­ni, kis­lá­nyom! Hi­szen rád min­dig hall­ga­tott” – mond­ta édes­anyám.

Ha­za­men­tem az es­ti vo­nat­tal. Szü­le­im vár­tak az ál­lo­má­son, és már­is in­dul­tunk a ta­nyá­ra. Ki­lenc is el­múlt már, mi­re ki­ér­tünk. Éle­tem egyik leg­ször­nyűbb él­mé­nye volt, mi­kor a ma­ma a fe­jem­hez vág­ta, hogy már én se sze­re­tem őt. Hi­á­ba győz­köd­tem. Lát­tam, nagy a baj. Mi lesz ve­lünk?

Igye­kez­tem rö­vid idő alatt le­ten­ni a fél­évi vizs­gá­i­mat, így a vizs­ga­idő­szak má­so­dik fe­lét a ma­má­val tölt­het­tem. Vég­re én is ápol­tam őt – né­mi ter­het le­vé­ve ez­zel a töb­bi­ek vál­lá­ról. Sok el­len­ke­zés a ré­szé­ről az örök­zöld té­mák­ban, ha­tá­ro­zott­ság és tü­re­lem a ré­szem­ről – na­po­kig vív­tuk a „har­cun­kat”.

Es­tén­ként ja­va­sol­tam, hogy imád­koz­zunk együtt, pont úgy, azok­kal a sza­vak­kal, ame­lye­ket ő ta­ní­tott, s ame­lyek­kel kis­gyer­mek­ko­rom óta min­dig imád­ko­zunk, ha együtt va­gyunk. Meg­en­ged­te, hogy han­go­san mond­jam a jól is­mert imá­kat, de ő nem mond­ta ve­lem.

Egyik es­te a sa­ját sza­va­im­mal is imád­koz­tam. Kér­tem Is­tent, hogy se­gít­sen raj­tunk. „Add meg, hogy a ma­ma meg­érez­ze új­ra, hogy sze­re­te­tem irán­ta mé­lyebb és erő­sebb, mint va­la­ha!”

Né­hány nap­pal ké­sőbb a mama vá­rat­la­nul így szólt: „Kis­lá­nyom, én rá­jöt­tem, hogy te na­gyon sze­retsz en­gem!” S nem sok­kal ké­sőbb újabb cso­da tör­tént: fél év fek­vés után talp­ra állt!

Per­sze, hosszú hó­na­pok áll­tak még előt­tünk, de a gyógy­tor­násszal töl­tött sok-sok óra meg­hoz­ta az ered­ményt. A ma­ma új­ra jár, és sok örö­möt ta­lál az élet­ben. Lel­ke­sen bal­lag az­óta is já­ró­ke­re­té­vel, gon­doz­za a kert­jét, ve­ze­ti a ház­tar­tást, él­de­gél a pa­pá­val a ta­nyán, s együtt örül­nek a hun­cut ku­tyu­sok­nak meg az ara­nyos kis­ci­cák­nak…

Hat éve már en­nek, de az él­mény élén­ken él az em­lé­ke­ze­tem­ben. Egy­részt mert cso­dá­la­tos volt meg­ta­pasz­tal­ni Is­ten se­gít­sé­gét eb­ben a drá­mai hely­zet­ben, más­részt mert meg­vál­to­zott a vi­szo­nyom a nagy­szü­le­im­hez. Amíg ki­csi vol­tam, ők gon­dos­kod­tak ró­lam. Ami­kor ná­luk vol­tam – és so­kat le­het­tem ve­lük –, ak­kor me­sél­tek ne­kem, mos­dat­tak, öl­töz­tet­tek, vi­gyáz­tak rám. Ami­kor ők ke­rül­tek ne­héz hely­zet­be, én le­het­tem se­gít­sé­gük­re – szü­le­im­mel együtt ter­mé­sze­te­sen. Most raj­tunk volt a sor, hogy mos­das­sunk, öl­töz­tes­sünk, főz­zünk, me­sél­jünk, tö­rőd­jünk. Sze­res­sünk, de más­ként.

Hu­lej Eni­kő

::Nyomtatható változat::