A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

A versenyszellemet a génjeinkben hozzuk magunkkal. Valószínűleg ezért is olyan idegen az ember számára – korunkban ezt különösen is érezzük – a jézusi gondolkodásmód. Ki a nagyobb? – kérdezik a Jézushoz forduló tanítványok. Jézus azonban nem száll bele a furcsa, „emberkedő” játékba, hanem kilépve a megszokott gondolkodásmódból a gyermekekre mutat, s hozzáfűzi: „…ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be az Isten országába.”

Igen, Isten világában más rend van, mások a játékszabályok, mások az irányvonalak (trendek). A mennyek országában nem „trendi” az egymást lenyomó magatartás, nem lehet a másikon keresztülgázolva érvényesülni. Ahhoz, hogy Isten birodalmába bejussunk, nem nagynak kell lenni, hanem elég kicsinek. „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek…” – egy életre szóló feladat megérteni a jézusi titkot.

Jézus nevében indulunk – egy új év első napjaiban és első vasárnapján ez az ősi jelmondat a keresztény emberek számára a vezérgondolat. Az új esztendőben azonban tudnunk kell, hogy Jézus nevével nem lehet egymás legyőzését, a másik ellenfélnek tekintését, netán a másikon átgázolást választani. Jézus nevében indulni, élni és érkezni azt jelenti, hogy Isten (a mi Atyánk) gyermekei vagyunk.

Számítógépem bejelentkezési oldalára odatettem egy gyermekkori képemet. Nem azért, mert olyan megragadó lenne az a félénk pillantású, lapátfülű, ijedt kisgyermek – egykori önmagam –, hanem azért, mert ez emlékeztet arra, hogy ne akarjak „felnőttkedni”. Deres hajjal, őszülő szakállal is gyermek vagyok. Drága szüleim gyermeke, s mindenekelőtt mennyei Atyám gyermeke. Nem mindig sikerül. De próbálkozom. Szeretnék gyermek maradni, szeretnék újra gyermek lenni.

„Ha nem lesztek…” Mit is jelent ez? Töprengek a szó igazi értelmén. Mire is gondolhatott Jézus? Bizonyára nem arra, hogy a gyermekek jók, ártatlanok, hibátlanok (micsoda idealizmus volt ezt hinni… és még azt is hozzátették, hogy a nevelés, a világ ront az eredetileg jó gyermeken…). A gyermeki lelkesedésre gondolhatott a Názáreti? Arra, hogy az emberpalánták még tudnak lelkesedni, belefeledkezni, játékukat komolyan venni? Ahogy nőnek, elvesztik ezt a természetes képességüket, s az évek számával növekszik a cinizmus, a szkepticizmus, a flegma gondolkodás és viselkedés, vastagodik a bőr az arcon, és már nem nagyon dob fel semmi!

Milyenné kell válnunk, milyenné kell visszaformálódnunk (reformálódnunk), ha a mennyek országára pályázunk? „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be…” Én szeretnék odakerülni, én szeretnék bejutni, én szeretnék ott lenni!

A gyermek attól gyermek, hogy kicsi, ezért rászorul a nagyokra. Az Isten gyermeke attól gyermek – és így várományosa a mennyek országának –, mert kicsi, és rászorul a nagy Istenre! Felnőtté akkor válunk, ha önálló életet kezdünk, nagynak akkor érezzük magunkat, amikor úgy gondoljuk, már mindent megtehetünk, és képesek is vagyunk mindent megtenni. Azután jön a kijózanodás, és kiderül, hogy csak illúzió az önállóság, önáltatás a cselekvőképesség, mert annyi minden befolyásol, oly sok minden determinál. Nem vagyunk a magunk urai. S ha nem az Isten gyermekeiként, Isten uralma alatt élünk, hát akkor más gyakorolja – mostohaként – a gyámságot felettünk. Itt a nagy dilemma: Isten gyermekeiként élni – vagy más erőterében látszatszabadságban, látszatmozgástérrel, látszatlehetőségekkel.

„Ha meg nem tértek” – hangzik Jézus szava. Ha csupán arra gondolunk, ez feladat, amelyet teljesíteni kell, akkor rájövünk, hogy ez megoldhatatlan. Mi magunktól megtérni nem tudunk. Kevés hozzá az erő, híján van hozzá az energia. Aki megtérésre hív, maga is tudja ezt. Csak az Isten erejével, csak a mennyei Atyára való gyermeki ráhagyatkozással lehet a próbálkozásból eredmény, a megtéréskísérletből Istenhez (haza)érkezés. A gyermek azonban egyben biztos lehet: az atyai ház ajtaja nyitva, vissza lehet térni, haza lehet menni. Isten szeretete mindig hazahívó, hazaváró szeretet.

Igénk szerint Jézus egy kisgyermeket állít középre, és arról beszél, hogy aki megalázza magát, mint ez a gyermek, az a nagyobb a mennyek országában. A verseny tehát éppen ellenkezőleg működik, mint a földi versenyszférában. Minél kisebb, annál nagyobb. A nagysága a kicsiségében rejlik. Aki ilyen kicsi, az képes Istent nagynak látni. Nem azért, mert az arányok ilyen látásra késztetik, hanem azért, mert az alázat perspektívájából van egyedül jó rálátásom Isten nagyságára. A gyermek képes arra, hogy apjában meglássa a nagyot, aki segíteni tud, aki képes felemelni, akinél van menedék, akihez érdemes odaszaladni.

Végül a kisgyermek befogadásáról beszél Jézus. Gazdag tartalmú, sokféle vonatkozású gondolat. Csupán egyet szívleljünk most meg: aki egy kicsiny, kiszolgáltatott, a nagyra vagy nagyokra rászoruló (kis) embert befogad (a szó átvitt vagy éppen valóságos értelmében), az Jézust magát fogadja be. Mert ő a kicsinyekben van jelen, és közeledik hozzánk – ahogy ezt más példázataiban is tudomásunkra hozza.

Kiderül hát, hogy az élet örök témája, igazi kulcskérdése az elfogadás és a befogadás. A saját kicsinységünk és az Isten nagyságának elfogadása, a kicsinyekben hozzánk lépő Krisztus befogadása.

Hányszor hangzott az elmúlt hónapokban a primitív, embertelen, állatkísérletnek is méltatlan és lealacsonyító műsor szignáljaként: itt a lét a tét. A lét, az élet igazi tétje ez: visszatalálok-e az atyai házhoz, és élhetek-e a (szeretetét tékozló) Atya gyermekeként itt, a földi vándorúton, s ez a lét lezárul-e a temető földjében, vagy kiteljesedik az Isten világában, az örök életben? Itt tényleg a lét a tét. Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, akkor nem mentek be a mennyek országába. Ha elég kicsinyek vagytok, akkor a nagy Isten be tud vinni oda, ahol már – Jézusért – elkészült a hely számunkra.

Dr. Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::