Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Advent harmadik hetében, egy esti órán érkezem Rómába, hogy a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) küldöttségével ellátogassunk a Vatikánba, és találkozzunk XVI. Benedek pápával. Amint a Leonardo da Vinci repülőtéren csomagomra várok, a csarnokban elhelyezett kivetítőn a RAI tévétársaság híradójának felvételein a belvárosban kitört kisebb zavargásokat nézem. Stílusosan ezt ribilliónak nevezhetjük: tüntetők kirakatokat zúznak be, gépkocsikat gyújtanak fel. Mindennek oka, hogy Berlusconi miniszterelnök aznap délután, ha hajszál híján is, átvészelt egy bizalmatlansági indítványt. Sokak véleménye az, hogy ezt néhány honatya megvesztegetésével tudta csak elérni, a tüntetők ezért lemondását követelik. A városba érkezésemet ez annyiban befolyásolja, hogy a taxis azonnal jelzi: a szokásos negyveneurós fuvardíjat, egyfajta veszélyességi pótlékkal megfejelve, most hatvanra emeli. Ezért aztán „emelt szintű” szolgáltatást kapok, hiszen a jó félórás út alatt olasz nyelvleckét is ad nekem. Angollal vagy némettel hiába próbálkozom, ő csak olaszul magyarázza a belpolitikai helyzetet. Udvarias „si, si”-vel próbálok válaszolni, majd nyomatékosítom úti célomat: „Vaticano.” „Piazza San Pietro?” – kérdez vissza, amire én büszkén válaszolok: „No, no. Vaticano centro.”

Vendéglátóink ugyanis abban a megtiszteltetésben részesítették kis csoportunkat, hogy a Vatikánon belül biztosították szállásunkat. Ezért aztán Róma közepén át kell lépnünk egy államhatárt, és udvarias, de határozott ellenőrzés után megérkezünk a 0,44 négyzetkilométer területű államba. Itt hirtelen elnémulnak az utcai zajok, és méltóságteljes csöndben gördül az autó. Még sofőröm is elhallgat. Kicsit kering a szűk utcácskákon, majd úgy dönt, hogy megérkeztünk, és kirak egy sötét ház előtt. Gyanús, hogy nem jó helyen járok, de azért bemegyek az épület mediterrán udvarába. Suhogó reverendákra számítok, ám meglepetésemre egy baseballsapkás kamaszba botlom, aki éppen a szemetet viszi le a kapualjban álló kukába. Mint egykor én Budapest VIII. kerületében… Vatikán állam mintegy ezer állandó lakosa között természetesen vannak civilek is.

A fiú kedvesen útbaigazít, hogy a Domus Sanctae Marthae egy sarokkal odébb van. Ott már valóban várnak, kedves apácák mutatják meg a szállásomat. Kiderül, hogy konklávék idején a bíborosok szoktak itt lakni. Evangélikus küldöttségünk többsége már megérkezett, így Munib Younan szentföldi püspökkel, az LVSZ elnökével, Martin Junge főtitkárral és két alelnöktársammal gyors egyeztetést tudunk tartani. Miután elköszönünk egymástól, rövid sétát teszek a vatikáni utcácskákon.

A kulcsok hatalma

Monumentálisan magasodik előttem a Szent Péter-székesegyház. E kései órán már nincsen kivilágítva, de ez a belső, turisták által nem látott oldala talán máskor is sötét marad.

Természetesen eszembe jut, hogy az elhíresült bűnbocsátó cédulák kibocsátásának gazdasági oka éppen a gyűjtés volt erre a hatalmas katedrálisra. Gondolok Luther római útjára is, amelyre pontosan ötszáz éve került sor. A buzgó szerzetes rendjének vezetésétől kitüntetésként kapta ezt az utazást, ám némely feltételezés szerint mindez a visszájára fordult, mert Márton barátban már akkor érlelődni kezdett a pompázatos katolikus egyház megújításának szándéka.

Az éjszakai órán szállásom kulcsát szorongatom: a recepciós apáca lelkemre kötötte ugyanis, hogy ez mindig legyen nálam, és ha bárhol megszólít egy svájci gárdista vagy rendőr, akkor ezzel tudom igazolni, hogy hivatalos látogató vagyok. Csak magamban mondom, hogy Róma bizony tud valamit a kulcsok hatalmáról…

Szobámba visszatérve még elolvasom az Útmutató napi igéit, ezek közül az egyik a Magnificatból való: „…rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék…” (Lk 1,48) Anélkül, hogy teológiai disputára készülnék, jó szívvel állapítom meg magamban, hogy ez a Szűz Mária nem elválaszt, hanem összeköt minket. Ő nem „az ég királynője”, hanem alázatos szolgálóleány, aki alárendeli magát Isten akaratának.

Másnap reggel immár az egész evangélikus küldöttség együtt van, közösen készülünk a hivatalos tárgyalásokra. A pápánál való látogatásunkat megelőzi ugyanis egy tanácskozás, amely beilleszkedik a Vatikán és az LVSZ közti rendszeres egyeztetések sorába.

Az audienciára készülve Munib elnök ismerteti velünk annak a beszédnek a nyers változatát, amelyet a pápánál kíván elmondani. Alkalmi ökumenikus szerkesztőbizottságként közösen csiszoljuk a szöveget. Egyetértünk abban, hogy a súlypont a 2017-es reformációi évforduló legyen, annak hangsúlyozása, hogy a jubileum alkalmat adhat az egész egyház megújulására és ennek jegyében az egymáshoz való közeledésre. Az ehhez kapcsolódó másik téma a látható egység megvalósulási folyamatában az úrvacsorai közösség szorgalmazása. Egyetértünk abban, hogy jelenleg ennek fő akadálya a lelkészi hivatásról alkotott eltérő kép, amely kérdésről hosszú évek óta folyik már teológiai eszmecsere.

Igyekszünk kiegyensúlyozott szöveget készíteni, egyrészt utalva sokak régi vágyára, hogy az oltárközösség megvalósuljon, másrészt tudatosítva azt, hogy a mi részünkről ez nem járhat együtt egyfajta teológiai minimalizmussal, vagyis azzal a szemlélettel, hogy mindegy, mit hisz valaki, csak jöjjön az oltárhoz. Egyetértünk abban is, hogy Munib elnök – mint szentföldi arab keresztény – felemelje szavát a közel-keleti rendezés érdekében.

Kívánatosnak tartjuk végül, hogy a köszöntőbeszéd utaljon a stuttgarti nagygyűlésen történt megbékélési aktusra, amelynek keretében megkövettük azokat a mennonitákat, akik a 16. században üldözött anabaptisták utódai. Itt szerepel egy olyan mondat, amely a katolikus egyházat is emlékeztetheti arra, hogy ők is részesei voltak vallásüldözésnek.

A felkészülő beszélgetés őszinte légkörében arról is szót ejtünk: elképzelhető, hogy a Vatikán számára kellemetlen lehet az a tény, hogy küldöttségünkben – az észak-európai régió alelnökeként, a norvég Helga Haugland Byfuglien személyében – püspöknő is helyet kapott. Valaki még azt az értesülését is megosztja a többiekkel, hogy emiatt talán nem készül majd csoportkép a látogatás végén. Teljesen egyetértünk abban, hogy mi e téren is vállaljuk saját teológiai meggyőződésünket és egyházi gyakorlatunkat.

La Sacra Bibbia és Lutherbibel

Római látogatásunk részeként találkozunk a kicsi Olasz Evangélikus Egyház vezetőivel is. Az egyház központjában a különböző munkaágak képviselőinek beszámolóit hallgathatjuk meg, majd a kápolnában közös áhítatot tartunk Holger Milkau esperes szolgálatával. Itt vehetjük először kézbe a néhány héttel ezelőtt megjelent új, német és olasz nyelvű énekeskönyvet. Az egyház kétnyelvűségének jele az egy kötetben megjelentetett La Sacra Bibbia és Lutherbibel.

Az egyházi központban találkozunk a Melanchthon Központ diákjaival is, ők örömmel idézik föl, hogy az elmúlt években két magyar ösztöndíjast is fogadhattak. A nápolyi evangélikus óvoda és általános iskola igazgatójának pedig azt vetem fel, hogy jó lenne a mi egyházunk egy intézményével testvérintézményi kapcsolatot kiépítenie.

Délután Róma evangélikus gyülekezetébe látogatunk el. Éppen az asszonykörnek van összejövetele: kávé és sütemény mellett értékelik ki a karácsonyi vásár szervezését, amelynek bevétele – több mint húszezer euró! – karitatív célokat szolgál.

Az ökumené kérdéséről szólva Jens-Martin Kruse lelkész arról számol be, hogy elsősorban a bencésekkel ápolnak szoros kapcsolatot, de az egyetemes imahéten napi három-négy helyre is hívják… Lassan célt ér továbbá az a törekvésük, hogy Rómában Luther Mártonról utca neveztessék el.

A napot a – Rómában amúgy ritkaságszámba menő – neogótikus templomban tartott istentisztelettel zárjuk, amelyen az LVSZ afrikai alelnöke, Alex Malasusa tanzániai elnök-püspök hirdeti az igét.

„1517-es események”

December 16-án, csütörtökön különösen is fagyos reggelre ébredünk. Róma vacog: itt ritkán mérnek mínuszokat. De vajon igazuk van-e azoknak, akik szerint lehűlt az ökumenikus légkör, sőt fagykárok érték az egységtörekvéseket?

Napunkat a vatikáni egységtitkárság központjában kezdjük. A falakon az ökumenikus mozgalom számos dokumentuma és a jelentősebb események fotói láthatók. A központi tárgyalóban Péter és András apostol ikonja jelképes jelentőségű: a két testvér mosolyogva átöleli egymást. Kicsit hasonlít erre az a fotó, amelyen Walter Kasper bíboros és Ishmael Noko egykori LVSZ-főtitkár fogódzik össze az evangélikus–katolikus Közös nyilatkozat 1999-es aláírása után.

Amikor a levéltár és a könyvtár helyiségeit mutatják meg nekünk, akkor Munib püspök félhangosan megjegyzi: „Na, most talán megismerjük a Vatikán titkait.” Egyik kísérőnk ugyanilyen derűsen válaszol: „Sok minden számunkra is titok!”

Azt azért örömmel nyugtázzuk, hogy a könyvtárban „evangélikusság” címszóval jelölve több folyóméter könyvet és periodikát tárolnak.

Az épület bejárása után végre érdemi tárgyalásra is sor kerül. Kurt Koch bíborossal cserélünk eszmét egyházaink lehetséges együttműködéséről. Ő hivatalosan a vatikáni egységtitkárság új elnöke, nem hivatalosan azonban ökumenéminiszternek is nevezik. Élénken érdeklődik az LVSZ új vezetésének szándékairól, a stuttgarti nagygyűlés utóéletéről, a 2017-es tervekről. Az egyes tagegyházak életének bemutatása során kitérek arra is, hogy januártól az én hazám lesz az Európai Unió soros elnöke. Ő is fontosnak tartja egyházaink közös társadalmi megjelenését ebben a jelentős időszakban.

Délben indulunk az audienciára. A svájci gárda tagjai előbb feszes tisztelgéssel, majd fesztelen barátsággal fogadnak. Koch bíboros vezet végig a turisták elől elzárt helyiségeken: mindenütt szobrok és festmények. Némi várakozás után megnyílik a pápa dolgozószobájának ajtaja, és a titkár betessékel minket.

XVI. Benedek mosolyogva elénk jön, kezet fogunk. Mindannyiunkkal vált néhány szót. Anélkül, hogy előre elhatároztam volna, Jézus-könyvét hozom szóba. Előbb mintha meglepné, hogy nem ökumenikus témát érintek, ám azután igen élénken érdeklődik művének magyarországi fogadtatásáról, és elmondja, hogy hamarosan megjelenik a második kötet. „Jó dolog a pápával Jézusról beszélgetni” – mondom magamban, szándékosan eltúlozva az alkalom jelentőségét, hiszen a szigorú protokoll szerint csak néhány mondatot válthatunk kötetlenül.

Következik elnökünk, Munib Younan püspök beszéde. A számomra már jól ismert mondatokat hallva Benedek pápa reakcióját figyelem. Az adventi utalások idején derűt, a közel-keleti helyzetet értékelő bekezdés során aggodalmat látok az arcán, a 2017-es reformációi év vagy a közös úrvacsoravétel témája alatt viszont nem árul el érzelmeket.

Válaszában többször az „evangélikus barátaim” fordulattal él. Feltűnik viszont, hogy kerüli a „reformáció” szó használatát, és „1517-es eseményekről” beszél. Talán nem szentségtörés, ha nekem erről az jut eszembe, hogy nálunk évtizedeken keresztül azért beszéltek emberek „56-os eseményekről”, hogy elkerüljék az állásfoglalást a „forradalom vagy ellenforradalom” kérdésében. Ez a vita nálunk, Istennek hála, eldőlt. Csak remélni tudom, hogy – akár már 2017-ben – a katolikus egyház is pozitív tartalommal fogja használni Lutherék munkásságára a reformáció kifejezést. A pápai beszéd lényege legjobban talán e két mondatában mutatkozik meg: „Isten segítségével lehetővé vált, hogy lassan és türelemmel elmozdítsuk az akadályokat, és az egység jelei láthatóvá váljanak. Mindez a teológiai párbeszéd és az együttműködés által lehetséges, amelyben nagy szerepet játszanak a helyi közösségek.”

Úgy érzem, ez a záró fél mondat – akárcsak az egész látogatás – bátorítást jelent arra, hogy a magunk kis köreiben kezdjük az egység munkálását. Hiszem, hogy Jézus nem hiába könyörgött tanítványaiért, „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21).

Ismét taxival megyek a reptérre. A szokásos római dugó miatt sokat állok egy helyben. Egy plakátra leszek figyelmes, amely kiállítást hirdet a Villa Borghesében, Lucas Cranach – A másik reneszánsz címmel. Örömmel nyugtázom, hogy a reformáció festőjének Luther-ábrázolása is szerepel ezen a tárlaton. Elképzelek egy talán nem túl távoli jelenetet: taxiba ülök a római repülőtéren, és urasan csak ennyit mondok: „Via Lutero, prego!”

Dr. Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::