A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Mit akar Isten? Mit akar a világgal, az emberiséggel, személyesen velünk? A körülöttünk történő események, a körülöttünk élő emberek élete, gyakran saját életünk egy-egy fordulata újra meg újra felszínre hozza ezeket a kérdéseket. Kérdezünk, mert véges értelmünk nem tudja a végtelen dimenziójában látni azokat az eseménymozaikokat, amelyek kiadnak egy egészet, azokat az eseményláncszemeket, amelyek egy hosszú folyamatba illeszkednek.

Könnyen megszületik a vád: Isten nem szeret, hanem ver minket. Könnyen felébred a kétségbeesés: Isten magunkra hagyott bennünket. Könnyen úrrá lesz rajtunk a rémisztő bizonyosságérzet: üres ég alatt küszködünk – egyedül.

A vízkereszti ünnepi idő azonban az égen ragyogtat egy csillagot, amely jel örök időkre: Isten akaratát – ahogyan a napkeleti bölcsek is rátaláltak – a betlehemi jászol kisgyermekében láthatjuk meg! Őbenne rejtőzik a csoda: Istennek van szava, van kinyújtott, segítő keze a tőle elsodródó ember számára. Egyetlen akarata az, hogy az ember visszataláljon teremtőjéhez, mert ott van a helye, ott teljesedhet ki, ott van igazi élete.

Vízkereszt ünnepi időszakának ez a világossága ragyogja be a Zsidókhoz írt levél szerzőjének búcsúmondatait. Amikor elköszön, minden jóra, Isten akaratának teljesítésére hívja gyülekezetét, de tudja, hogy ez nem emberi nagyságból kell hogy fakadjon. Imádsággá formálódik a felszólítás: az tegye képessé az embert a jóra, akinek hatalma van arra, hogy igazi megújulást hozzon. Nem felszínes cselekedetekre, nem kényszeredett törvényességre, hanem a szeretet és a hit szabadságára tette képessé az embert a hozzá lehajló Isten. Ő az, aki rövid igeszakaszunk tanúságtételében úgy mutatja meg magát, mint a békesség, a szövetség és a megújítás kiapadhatatlan forrása.

Már a betlehemi éjszakában angyalének hirdette a békességet. Nem az akkori kor embere számára ismerősen csengő „pax romanát”, amely nem volt több a birodalom hatalmi kompromisszumaitól és az isteni magasságba emelt császártól függő, ingatag látszatnyugalomnál. Nem is békediktátumról vagy fegyverszünetről hallhattak a pásztorok. A békesség Istene valódi megbékélést küldött a világnak, hiszen ő maga tette meg az első lépést afelé, hogy ne félelemmel, gyűlölettel, de ne is kétségekkel teljen meg az ember szíve, ha arra gondol: mit akarhat Isten a világgal?

Az igazi békesség az, ha láthatjuk a felénk kegyelemmel, erővel, bátorítással közeledő Urat. Az a felismerés vesz el minden félelmet, hogy valóban minden áldozatot megérünk Isten számára. Elveszi kívülről támadó és belülről marcangoló félelmeinket, békességünk legnagyobb ellenségeit.

Ez a békesség szabadít fel arra, hogy olyan önzetlenséggel, áldozatos szeretettel cselekedjük a jót, amilyennel a békesség Istene viseltetett irántunk, amikor ígérete szerint cselekedett, és az ember örök sorsára vonatkozó akaratát kinyilvánítva Megváltót küldött a világnak. Ezt az akaratát már nem kell kutatnunk: ez az isteni békeakarat megjelent a világban, és számunkra is az élet forrásává lett.

A békesség mellett igénkben a szövetség gondolata is fontossá válik. Krisztus dicsőségének megjelenése nem egyszeri történelmi szenzáció. A rátalálás örömét átélő bölcsek, a békesség hírét vevő pásztorok, később pedig a Jézussal találkozók minden gyógyulása is kevés lett volna ahhoz, hogy célba érjen Isten embermentő akarata.

Nagyobb távlatot kapott a tér és az idő, amelyben Isten találkozni akar az emberrel, és amelyben meg akarja tartani őt maga mellett. Palesztina helyett az egész földkerekség, messze történelmi homályba vesző néhány év helyett az idők végezetéig hátralevő minden perc: ez az a távlat, ez az a valóság, ahol felragyoghat az emberiség számára és számunkra is a világ világossága. Ha kell, itt és most, mert élő közösséget találni Istennel örök lehetőség.

A golgotai kereszt nem pusztán az önfeláldozó szeretet mindent felülmúló bizonyítéka. Az örök szövetség jele is egyben: előremutatott, hogy ne legyen kor és ne legyen hely a földön, ahol ne érezhetné meg a kereső, hogy közel van hozzá a megoldás.

A bizalomvesztést egyre több helyzetben megélő ember számára nagy ajándék, ha biztosan maga mellett tudhatja azt, aki igazán fontos a földi élet teljességéhez. A világ Megváltójában, aki övéi Pásztoraként fordul hozzánk, „örök szövetségesre” találhatunk. Ő nem ismeretlen, bizonytalan létező, hanem életünk Megtartója, akire életünket, hitünket és cselekedeteinket naponta bátran alapozhatjuk.

Békességünk van tehát, de nem azért, mert belenyugodtunk a változtathatatlanba, hanem mert állandó, eleven közösségük van Istennel. Ez tesz alkalmassá arra, hogy életünket naponta őrá hangoljuk. Az emberek számtalan szellemi és fizikai technikát alkalmaznak azért, hogy életük, személyiségük külső és belső harmóniát találjon az őket körülvevő világgal. Példaképnek kikiáltott személyek életének egyszerű utánzásától a lélek mélységéig hatoló meditáción át az egészségesebbnél egészségesebb életmódok váltogatásáig minden szerepel a palettán.

A békességet hirdető, örök szövetséget kötő Úr azonban itt egészen mást kínál fel: életformát. Olyan életformát, amelyet nem nekünk kell kimunkálnunk, hanem a vele való közösségből fakad, és éppen így válik az egyedül az övéit jellemző belső tulajdonságunkká. Lehet, hogy idegenül, lehet, hogy idejétmúltan hangzik: olyan életformát kínál, amely „kedves őelőtte”. Botladozunk ezen az úton is, és újra kell tanulnunk a jó irányt? Igen, emberségünk esendősége megmarad. De a megújulás, az újrakezdés csodája mindennap átélhető.

Nem un ránk az Isten? Nem elégeli meg, hogy minden ajándéka ellenére képesek vagyunk akárhányszor rosszul dönteni, rossz úton indulni? Amikor válaszainkban már lemondanánk magunkról, ő konok szeretettel megint csak a csillag fénye felé fordítja tekintetünket, és szeretetének minden hatalmával munkálja bennünk az új életet, az élhető életet, Isten gyermekeinek megváltott, boldog életét.

Ördög Endre

::Nyomtatható változat::