Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Január Az ünnep harangjai elnémultak; a hajnal mély csendjében az ablakhoz álltunk, s a múló időben az életre és a halálra gondoltunk. Iszonyú és csodálatos volt az előző évem. Mit akarok még? A magam dolgai már nem érdekelnek, inkább gyerekeim jövője izgat. E kis ország sorsa. Mi az élet értelme? A kristálytiszta igazság! Az örök kérdések és feleletek mögött közös értelem sugárzik. Már nem hiszek semmi másban. Emelt fővel viselem a világ ostromát. Imával, kéréssel mondom: Vegyél karjaidba, idő, úsztass végtelen óceánodban, és hagyj ott sziklák között az örvényes part közelében.

Éjszakai olvasmány Mindennap egy-két oldal a Bibliából. Az apámtól kapott öreg, kopott könyvből. Csak úgy találomra fölütve valahol és – régi szokás szerint – az ujjammal követve az ódon szépségű sorokat. A mélyrétegei ennek a csodálatos műnek mindig titokzatosak és szívszorítóak. Itt nem az apostolok, az emberek beszélnek, hanem Isten mondja millió év alatt megfogalmazott üzenetét.

Megdönthetetlen emlékek Újabb fájó-szép könyv a halálon túlról. A négy éve eltávozott Sütő Andrásról az Officina ’96 Kiadó jelentetett meg igényes életrajzi albumot. A 20. század erdélyi magyar irodalmának jeles alkotóját újból nyomon követhetjük, színes és fekete-fehér fotók idézik fel a sokáig veszélyek közelében kanyargó életutat. Pusztakamarásról indulunk, az egyszerű szülőháztól, hallgatva az édesanya történeteit. Azután a kisiskolást kísérjük; ott vagyunk a híres nagyenyedi kollégiumban… Látjuk a mindig loholó újságírót, a szerkesztőt… 1970-et írunk: megjelenik az Anyám könnyű álmot ígér, 1986-ban bemutatják Budapesten az Advent a Hargitán című színművét. Három évre rá kitör a romániai forradalom, majd márciusban Sütő elveszti egyik szemét. Új, összegző drámák születnek; szállóigévé válik mondata: „Maradtam, aki voltam.” Maradt a magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza. Mind a határon belüli, mind az azon kívüli magyarságnak üzent reményszavakkal.

A virágárus Az üzletben a régi, kedves hölgy. Valami különös közösség tagja: hajában kis kendő, mellette bibliai válogatás. Sokáig nézegetem, mi is legyen az egy szál virág a szépen becsomagolt könyv mellé. Rózsa, de milyen színű? Fizetéskor most is beszélgetünk. „Milyen volt a mai forgalom?” – kérdezem. „Néhány szegény szerelmes” – feleli hűvös egyszerűséggel. „Fiatalok?” – folytatom a faggatást. „A tegnapi nap jó volt” – csukja be a pénztárfiókot. „Négy temetés! Az egyik a város szépfiúja.” És ábrándosan néz maga elé elkomoruló arccal.

Kései ajándék A posta zsúfolt raktáraiban kallódott, aztán végül megérkezett a dunántúli kedves barát csomagja. Saját öntésű gyertyák, aszalt gyümölcsök illatoznak a hosszú papírdobozban. Mézeskalács fenyők, házikók, harangok, csillagok ragyognak. Aki beleszippant az édes, fehér szegélyes, végtelen türelemmel elkészített remeklésekbe, boldogan látja: vannak még, akik őrzik őseink ügyes kezét és türelmét. „Nem is mester a mézeskalácsos, hanem poéta – írta Mikszáth A fekete városban. – Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel.” Egy kicsit mi is újra gyerekké változtunk, töprengtünk, mivel is tudnánk viszonozni a távol élő barát figyelmességét.

Csillagüzenet Rokonok, barátok emlékeztek tavaly novemberben az egy éve elhunyt Lossonczy Tamásra. A Párizsi Kék Szalonban újra megcsodálhattuk a jeles festőt: túl a századik évén is fáradhatatlanul lobogott teremtő képzelete! Sokan idézték utolsó beszélgetését: „A festő meghal, elfelejtik. Azután eltelik egy idő, és egyszer csak felfedezik. A felfedező művészettörténésznek óriási érdemei vannak. Persze az már egy más festő lesz: másként értik, másként értelmezik. És talán ez így helyes. Akár igen, akár nem, ilyen a világ.” Egy biztos, szüntelen munkálkodása, pályatársai iránti szeretete, a legapróbb részletekre is kiterjedő érdeklődése a világ iránt örök példa marad a fiatalok számára.

Gyász Az ezermester meghalt. Öreg volt már, álmában érte a jó halál. Most üres és elárvult a környék, a hosszú utca, ahol naponta végigsétált, hogy figyeljen és javítson. Mert egész élete az észrevétlen jobbítás volt. Fölszedte a letört ágakat, az eldobott szemetet, lépcsők mozgó tégláit rögzítette, olcsón vállalt favágást, drótkerítés-javítást. Legjobban azért a gyerekeknek hiányzik: mindig volt nála zacskóban csokoládés-mogyorós cukorka, abból vehettek néhány szemet, s szaladtak tovább vidám hangoskodással.

Pihenő szemek Éjjel keveset pihenek. Álmodom néha, újakat és visszatérő gyötrő régieket. Azt a másikat, a nappalit, egyre többször látom. Villamoson, autóbuszon, tereken és könyvtárakban, templomokban és színháztermekben. Leülnek az emberek, és behunyják a szemüket. Pihentetik fáradt arcukat. Iszonyatosan elcsigázott az ország. Reményvesztett a nemzet!