A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Szaktudása, megbízhatósága és precizitása olyanok körében is közismert, akik személyesen nem ismerik őt, vagy nem is érintettek a témában. Az a hír járja róla, hogy a hivatalos munkaidőn kívül, sőt még külföldön is elérhető, és ha másképp nem tud, hát telefonon keresztül próbál segíteni a kis betegeken. Egy orvos, akinek nem szakmája, hanem hivatása van – dr. Blatniczky László gyermekgyógyásszal, endokrinológussal, az orvostudomány kandidátusával, a Budai Gyermekkórház tizenkét éven át volt főigazgatójával, a Deák téri gyülekezet presbiterével családjáról, hivatásáról és a hitről beszélgettünk.

– Doktor úr apai és anyai ágon egyaránt lelkészcsaládból származik. Mit jelent ez az Ön számára?

– Egy olyan örökséget, amely áldás is, mert a családi hátterem gyerekkorom óta meghatározta az életemet, pályámat. Anyai ágon az 1800-as évek elejéig visszavezethetően megtalálhatók a családban az evangélikus lelkészek. Az elsőt Stúr Dánielnek hívták. Az utána következő minden generációban lett követője.

Életem és kialakuló mentalitásom egyik legmeghatározóbb személyisége édesanyám testvére, idősebb Kendeh György volt. Ő jelentette számomra a tántoríthatatlanságot és a megalkuvásnélküliséget. Ő adta számomra a rend szeretetét. Apai ágon körülbelül százötven évre visszamenőleg találunk lelkészeket. Erről az ágról a lágyszívűséget, a néha már a naivitást súroló, nagyon szeretetteljes vonásokat örököltem, mindenekelőtt édesapámtól, Blatniczky Jenőtől.

– Ilyen családi háttérrel nem gondolt arra, hogy ön is lelkész legyen?

– A pályaválasztás korszakában önkritikusan be kellett vallanom, hogy nem érzek olyan mély elhivatottságot, amely ebbe az irányba indítana.

– És miért éppen az orvosi pályát választotta?

– Mert ugyanakkor bennem volt az igény, hogy olyan területet találjak, ahol szolgálni kell. Ma már világosan látom, hogy eszközök vagyunk az Úristen kezében. Ez azt jelenti, hogy ő hív el a feladatra, nekünk pedig azon a területen kell megpróbálnunk – a képességeinkhez és lehetőségeinkhez mérten – a maximumot nyújtani.

– De honnan lehet felismerni egy-egy döntés esetében, hogy valóban eszköz vagyok, vagy csak én gondolom, hogy az általam tervezett lépés a helyes?

– Kétszer fordult elő az életemben olyan szituáció, amikor én akartam valamit változtatni. Egyik sem sikerült, mert azt én akartam, és nem velem akarta az Úristen. A kérdésére a válaszom az, hogy nem tudom pontosan, hogyan történik, de egyszer csak spontán megoldódnak a dolgok, vagy bevillannak a megoldások.

– Gyermekorvosként szakterülete az 1-es típusú cukorbetegség korai, illetve a 2-es típusú diabétesz gyermekkori felismerése és kezelése. Hogyan jutott el ehhez a területhez?

– Az első munkahelyeimen, Pécsett és Budapesten öt évig elméleti területen dolgoztam: anatómusként a hasnyálmirigy inzulintermelő béta-sejtjeinek regenerációs képességét kutattam. Ezután kerültem a Budai Gyermekkórházba, ahol elkezdtem a diabéteszgondozással foglalkozni. Ma már a tevékenységemnek a nyolcvan százalékát ez teszi ki. Ebben is az Úristen tervét látom.

– Gondolom, elég sokkoló lehet szülőként szembesülni azzal a ténnyel, hogy cukros lett a néhány hónapos vagy pár éves gyerekem… Mit tud tenni ilyenkor a szakember?

– Igen, ez sajnos egy életre szóló kórkép. Épp ezért a betegség diagnózisa szinte gyászreakciókat vált ki a hozzátartozókban. Ezt kell oldani a családtagokban úgy, hogy az első tíz-tizenkét napos kórházi időszak után úgy menjenek haza, hogy már tudják a megoldást.

– Hogyan lehet ezt elérni?

– A legfontosabb a korrekt tájékoztatás, még ha nem is könnyű szembesíteni őket azzal a ténnyel, hogy ez a betegség egy életre szólóan külső inzulinkezelést igényel. Amikor elmúlik az első néhány napos sokk, és túljutnak az első lelki harcon, akkor elkezdjük felkészíteni őket a további teendőkre. Ez napi legalább hatórás, jól felépített elméleti és gyakorlati tanulást jelent. Az esetek kilencvenöt százalékában az érintettek úgy hagyják el a kórházat, hogy látják: megoldható, kezelhető helyzetről van szó.

– A hit mennyire segíti a szülőket a gyerek betegségével járó krízis lelki feldolgozásban?

– Több évtizedes tapasztalatom az, hogy a kialakult helyzetnek az egyik szülő fogja vinni a súlyát. Sajnos fennáll a veszélye annak, hogy egy idő múlva már nem marad energiája a többi gyerekre, a házastársára, és a végén válás lesz belőle. Döbbenetes, hogy ez alatt a harminc év alatt milyen sokszor találkoztam az ilyen családokban válással! Statisztikailag kimutatható, hogy a diabéteszes gyerekek állandó kezelésének a problémája következtében a magyar populációban nő a válások száma – szemben például a finnekkel, ahol csökken. Azt látom, hogy hazánkban a hívő párok könnyebben elhordozzák ennek a betegségnek a terhét.

– Evangélikus orvosként Ön mennyire szokta a hitet megoldásként ajánlani?

– Nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy misszionárius is legyek. Én azoknak a hitével és meggyőződésével akarok élni, akiknek van erre affinitásuk. A beszélgetések során néhány mondatból meg tudom állapítani, hogy a velem szemben ülő párnak van-e kötődése az Isten ügyéhez vagy sem. Bár nyíltan nem említem, de mindig érzékeltetem, hova tartozom. Néhány évvel ezelőtt írtam egy könyvet Cukorbeteg a gyermekünk! címmel, amely röviden összefoglalja mindazokat a tudnivalókat, amelyeket a kórházban meg is tanítunk. Ezt mindenki megkapja, hazaviheti, így a benne szereplő mottót is elolvassa, amely így hangzik: „Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” Ebből elég egyértelműen kiderülhet a világnézetem, és ha valaki nyitott erre, akkor nagyon szívesen beszélek erről is, hiszen ez adja a legnagyobb segítséget és erőt a gondokban.

– Volt rá példa, hogy rákérdeztek, és éltek is ezzel a lehetőséggel?

– Hogyne!

– A hit mennyire segíti Önt a nehéz orvosi helyzetekben?

– Egészen biztos, hogy nagyon. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy a gyerekgyógyászat – szemben például a belgyógyászattal – egészen „szerencsés” szakma, mert szinte csak sikerélményünk van.

– De nehezebb is megállapítani a kórt, mivel a kis betegek sokszor még nem is beszélnek.

– Idővel kialakulnak azok az érzékek, amelyek segítenek a diagnosztizálásban, amikor a gyerek nem tudja elmondani, hol fáj. Az én esetemben itt is égi irányítást látok, mert a pályám elején évekig mikroszkóp segítségével kellett felfedeznem – a morfológia területén – bizonyos (el)változásokat. Így kialakult bennem egy olyan megfigyelőkészség, amelyre a gyerekgyógyászatban nagyon nagy szükség van.

Emellett számtalanszor átéltem már, hogy azokban az esetekben, amikor szakmailag megakadtam, egyszer csak bevillant a megoldás. Megkaptam fentről a kellő segítséget, és újra eszköz lehettem.

– Most este nyolc óra van, ennek ellenére nem doktor úr otthonában beszélgetünk. A héten ez lett volna az a szabad estéje, amikor hét óra előtt szokott hazaérni. A családja hogy viseli a hivatását?

– Nagyon hálás vagyok az Úristennek, hogy a feleségem és a gyermekeim ennyire megértők és támogatók. E nélkül a családi háttér nélkül valóban nagyon nehéz lenne elvégezni azokat a feladatokat, amelyek rám bizattak.

Boda Zsuzsa

::Nyomtatható változat::