A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Olyan Istenünk van, aki ha templomba mész, ezt mondja: „Ki kért arra, hogy ide gyere?” Olyan Istenünk, aki ha időt szánsz rá, kijelenti: „Utálom az áldozathozatalodat, rá se bírok nézni.” Aztán ezt mondja: „Halálosan fárasztanak az ünnepeitek. A karácsonyok, húsvétok, pünkösdök, a vég nélküli liturgiák.” És ezt is: „Ha imádkozol és énekelsz hozzám, befogom a fülem, nem bírom hallgatni.”

Ugye nem ilyennek ismerjük vagy gondoljuk az Istent? Pedig igénkben így szólal meg. De mi nem ilyen Istent akarunk, hanem olyat, aki értékeli a vallásos teljesítményünket. Ő pedig röviden csak ennyit kérdez: „Hogyan tűrjem tovább együtt a vétket és ünnepeiteket?”

Valljuk be, hogy mi is csalódtunk már néhányszor hasonlóképpen. Csillogó csomagolásban penészes felvágott. A jól öltözött és megnyerő ügynök ránk sóz egy használhatatlan vacakot. A reprezentatív popsztár hamisan énekel. Kifogástalan külsejű fiatalból dől a trágárság és a káromlás. Sokat ígérő külső mögött igénytelenség, átverés, gagyi, sötétség.

Nehéz elviselni azt, amikor kiáltó ellentétben van egymással a külső és a belső: az a kép, amelyet mutatni akarok magamról és az, amilyen valójában vagyok. Ezt az ellentétet mi sem szeretjük magunkon látni, ezért mindent megteszünk, hogy jobb képet mutassunk magunkról, mint a valóság. A képmutatást még tanulni sem kell, elég profi ebben az ember magától is kiskorától kezdve. Ahhoz, hogy a képmutatás tökéletes legyen, három irányba is gyakorolni kell: magam felé, az emberek felé és Isten felé.

Az ember, aki be akarja csapni saját magát hitének dolgaiban, így szól: „A népszámlálásnál, ha majd megkérdezi a kérdezőbiztos, hogy milyen vallású vagyok, akkor bátran fogom mondani neki: evangélikus. Ha a konfirmandusok jönnek gyűjteni, adok ötszáz forintot, lehet, hogy még ezret is. Karácsonykor, szenteste megszokott helyem van az orgona mellett a negyedik sorban, de időben kell menni, mert ilyenkor aztán van tömeg! A gyereket beíratom hittanra. Menjen csak, rosszat nem tanul. Ja, és rendesen befizetem az egyházadót. Igaz, most három évvel elmaradtam… Tudom, hogy havi háromszázötven forint, csak most, mióta a felvett hitelem törlesztőrészletei hetvenezer forintra nőttek, na meg a rezsi is majdnem annyi, a benzinár meg az egekben van, szóval most nem hiányzik még ez a kiadás is. A pap jó ember, szépen is beszél, csak nem elég ügyes; azt mondják, hogy most is elszalasztott valami jó kis pályázatot a templomrenoválásra. Egyszóval szeretem én az egyházamat, lehetetlen, hogy ezt ne lássa az Isten!”

Ha önmagammal már elfogadtattam magamat, akkor következhet az embertárs. Jó lenne, ha valami elismerést kapnék a többi embertől is. A tisztességes polgár látszatát mindenképpen fenn kell tartani. Ezért persze sokat kell tenni. Először is el kell ítélni mindenféle bűnt, amelyet a körülöttem levő emberekben észreveszek. Ha elítélem, akkor szinte biztos, hogy azt gondolják rólam az emberek, hogy én ilyesmit sohasem tennék. Aztán gyakran össze kell, hogy hasonlítsam magamat másokkal, persze nálam rosszabbakkal, hogy világosan kiderüljön az erkölcsi fölényem. De ha még ekkor sem kapnék kellő elismerést és dicséretet az emberektől, akkor kénytelen leszek felsorolni a jótetteimet. Nem kell szégyenlősnek lenni! Ha nem én nyomulok, akkor más fog nyomulni, abból meg nekem nem terem babér… És ha életem végén van egy kevés gyanúm, hogy nem mindenki látott egyformán jónak, akkor kell írni egy önéletrajzi regényt…

És Istennek milyen képet kell, hogy mutassak magamról, amit elfogad?

Ha sokan üdvözülnek, nehogy már fölöslegesen fáradozzam! Hányszor gondolkodunk így: mi az a minimum, amit teljesítenem kell, hogy ne dobjanak ki a munkahelyről? Mi az a minimum, amit tennem kell otthon, hogy ne legyen veszekedés? Mi az a minimális lemondás az evésről, hogy azért mégis látványosan fogyjak? Melyik nyelvtanfolyam a leggyorsabb, amelynek segítségével már néhány óra elteltével beszélem a nyelvet? Mennyi az a legkevesebb energia, amellyel még megtanulhatok zongorázni, sakkozni, úszni stb. Igen, be tudjuk állítani magunkat is minimálprogramra, mint a mosógépet. Mi az a minimum, amit Isten még elfogad? Biztosan kedveli az ünneplést, imádást, dicsőítő éneket…

A képmutatás hazugság. Az ébredező lelkiismeret elaltatása. Jézus ritkán emelte fel a hangját, de a farizeusok képmutatása számára is elviselhetetlen. Nyolcszor szakad ki belőle a „Jaj nektek…!”

Az alapkérdés tehát, hogy maradhatok-e ilyen, amilyen vagyok, vagy alapjában kell változnom. Általában győz a lustaság, a megszokottság, az előítélet, a begyepesedés, és minden marad a régiben. Isten beszéde ma is azért talál olyan ritkán meghallgatásra, mert bár mindenki egyetért vele, mindenki bólogat és elismerően nyilatkozik, de azt, hogy az életén változtasson, nem vállalja jóformán senki.

És a háttérben szól az ismerős kórus a lelkiismeret megnyugtatására: „Fogadd el önmagad! Légy hű önmagadhoz! Tanuld meg szeretni önmagad! Felejtsd el a bűntudatodat!”

Péternek egészen a kakasszóig remekül sikerült a képmutatás. Addig a magáról festett képet nézegette. Az erős Péter, a különb Péter, a hős Péter képét. De akkor Jézus kiveszi a kezéből ezt a képet, és tükröt ad helyette. Péter belenéz, megrémül, és sírva fakad. Így leckéztette meg Jézus. Bárcsak minket is megleckéztetne, még idejében!

Isten nem mondott le rólunk. Ezt üzeni: „Elfogadom az ünneplésedet, imádságodat, dicsőítő énekedet, de előbb mást kell tenned. Mosakodj meg, tisztulj meg, tedd le a rosszat, tanuld a jót tenni, legyél igazságos, segítsd az elesettet! Utána eljöhetsz, és hálát adhatsz, hogy megszabadítottalak az értelmetlen élettől.”

Mekis Ádám

::Nyomtatható változat::