Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Evangélikus nemzedékek találkozójának is nevezhető az a kiállításmegnyitó, amelyet a vanyarci gyülekezet otthonában tartottak január 30-án. A falu gazdag múltját Veres Pálnén és Mikszáth Kálmánon keresztül egy hónapon át Réti Zoltán köti össze azzal a legalább százhúsz falubelivel, akik részt vettek az eseményen, és mindazokkal, akik az idős festő segítségével emlékeznek – a centenárium évét követően is – Mikszáth Kálmánra.

Rá emlékezett tavaly az irodalomkedvelő közönség. Mikszáthra, aki nemcsak érettségi tétel, nemcsak „a magyar realizmus atyja”, nemcsak „a nagy mesélő”, hanem rendkívül jó tollú publicista, szellemes újságíró, markáns novellák szerzője és hajdani meseszerű világok megörökítője. Megkockáztatom: nekünk, magyar irodalmat olvasó embereknek személyes ismerősünk. Nem kollégánk, mert ahhoz kicsik vagyunk. Nem nagyapánk, mert a nagyapák elfogultak. Nem mesterünk, mert akkor elvárásai lennének, ráadásul nemcsak hasonlítani, de konzekvensen különbözni is szeretnénk tőle. Mikszáth – Mikszáth. Talán a szomszéd, akitől mindig időben megkapjuk a híreket. A régi barát, aki megsimogat a tekintetével, ha veszteség ér. Vagy az öreg rokon, aki tudja, mitől döglik a légy…

Novelláinak balladás hangulata, regényeinek elbeszélő öröme végigkísérte ifjúkorunkat. Később megismerkedtünk országgyűlési tudósításaival, kesernyés karcolataival, ironikus portréival, remek humorú, éleslátó publicisztikáival.

Réti Zoltán úgy mutatja be portréján az írót, ahogyan Mikszáth láttatja hőseit. Hogy az olvasó évek múltán is emlékezzék – ne csak a tanulságra, a történetre, hanem az emberre is. A leheletfinom akvarellen (A mű születése) az író éles tekintettel néz a világba. Kezében az elmaradhatatlan, hosszú szárú, selmeci cseréppipa. Könnyeden felvitt lilákból és kékekből bodorodik körülötte az illatos pipafüst. Az iróniához elengedhetetlen távolságot tartja így, s míg – mondhatnánk – „fixírozza” a témát, alakul, hömpölyög, hullámzik körülötte a történet. Álom és valóság határán: születik a mű. Éles, kék tekintete belehatol a levegőbe: pontosan látja, mi történik, és el tudja választani a jót a rossztól. Persze ír mindkettőről. És bölcs mosollyal tanítani akar minden történetével.

„… ünnepeltek, emlegettek, pedig beszélhettem, írhattam akármit, ironizálhattam, csipkelődhettem, eleven karaktereket rajzolhattam a magyar világról, nem sok foganatja volt. […] bár fennen hangoztatjátok, micsoda igazam volt kritikáimban, nemigen tanultatok történeteimből. Pedig mi mindent megírtam a kis és a nagy emberek huncutságairól, a politika packázásairól! És mit kell látnom? Ugyanúgy megy minden, mint az én időmben. Ezért hát vegyétek csak elő regényeimet és elbeszéléseimet, országgyűlési karcolataimat, cikkeimet, és illesszétek rá koronátokra valahányat, meglátjátok, mennyire pászolnak azok a ti időtökre is! Mert az író, ha leleplezi is kora csalafintaságait, sokat nem képes javítani sem az emberi természeten, sem a közgondolkodáson.” (Szakonyi Károly, 1997)

Mikszáth megkérdőjelezhetetlenül aktuális tehát ma is – a felszínen és a mélyben egyaránt.

„Nézzünk szét szerte a hazában. Mennyi visszaélés, méltatlanság, mennyi pör a törvény előtt, mennyi bűn a törvény háta mögött! S mind a kötelességérzet hiánya okozza.

Ez pusztít nálunk a családban, utcán, üzletben, hivatalban, törvényhozásban, politikában.” (Mikszáth, 1880)

Nos?

Mikszáth itt élt, Nógrád megyében, és a tót és palóc hagyományokon, életmódon túl ismerte a környék minden különös figuráját, minden legendáját, a felvidéki várak titkait, a babonákat, az állítólag megtörtént csodákat. Például hogy egyetlenegyszer visszafelé folyt a bágyi patak. Vagy hogy Szent Péter esernyője alatt feltámadt a glogovai Srankó János. Hogy mit jelent a titkos szerelem nyelvén a fehér virág és a piros virág… Nem véletlen, hogy a Mikszáthért és a nógrádi világért – a természeti és a kulturális tájért – rajongó, lokálpatrióta mesternek, Réti Zoltánnak megakadt rajta a szeme.

Réti Mikszáth-meséit nézve megfogalmazódik a szemlélőben, hogy az akvarell remek testet öltés a novella számára. A gyors mozdulatokkal felvitt, áttetsző, könnyed színek, az átgondolt, de nem túlszabályozott kompozíció, az izgalmas történetmondás lehetősége, a jól követhető cselekmény, az elhallgatott mozzanatok, a burkolt utalások – mind-mind egyaránt jellemzői a novellák s az akvarellek legjobbjainak. A látványban elmerülve nemcsak azt észleljük, hogy a komponálás bátorsága, a figurák rajzos, máskor foltszerű alakja hogyan idézi fel a novellák egy-egy jelenetét, hanem azt is, hogy ezek a kiemelt jelenetek magukba sűrítik a történetek, a mikszáthi tragikum, irónia, de leginkább a rá olyannyira jellemző „atyás” szeretet lényegét.

Részese lesz a néző Lapaj édesen groteszk apaságának, az „Aranykisasszony” fájdalmas vágyódásának, Gélyi János tragikus megvilágosodásának, vagy együtt aggódik Gál Magda sorsáért a falu közepén pusmogó asszonyokkal, és érti meg a Péri lányok hajáldozatát. Az már csak ráadás, hogy a táj költészete ugyanúgy élő Réti Zoltán akvarelljein, ahogy Mikszáth novelláiban lélegzik együtt az emberrel, a történettel.

A néhai báránynak mostanában újra és újra megrázó aktualitása van. Amikor az ember gyermekfejjel találkozik a szomorú kis történettel vagy akár Petőfi versében a Tisza őrült vágtatásával, úgy gondolja: „Igen, micsoda szörnyűség is az árvíz, de hát ez régen volt! Manapság már más a helyzet…” Aztán egy tavaszi hajnalon átszakad a modern gát, egy nyári esőzéskor beázik a tető, vagy a télutó olvadása árasztja el a partközeli házsorokat.

Országos katasztrófák közepette Cukri bárány és a kis Borcsa tragédiája bizony mosolyt fakasztó lenne, ha nem tudnánk: mindenkinek a maga gazdagsága, a maga jószága, a saját házacskája, a saját múltját őrző tárgyai a legfontosabbak.

Szimbolikusnak is nevezhetnénk ezt a történetet: vannak, akik mindenüket elveszítik, s akadnak, akik a mások tragédiájából is hasznot húznak. Vannak, akik harcolnak az igazságért, s akadnak, akik minden eszközt bevetnek, hogy ki ne derüljön az igazság. Nem beszélve arról, hogy „amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta”.

Mikszáth remekbe szabott novellája erősen népmesei színeivel, a palócok életét és babonáit idéző szófordulataival, ki- és „beszólásaival”, szűkszavú és éleslátó jellemrajzaival biztosan fényes csillaga a magyar novellairodalomnak. Két kép is készült róla Réti Zoltán műtermében. A néhai bárány tragikus árvíztörténete elevenedik meg az itt kiállított lapon. Sárgán villódzó, haragosszürke égbolt, kétségbeesett jószágok, egy egész falu keserve adja hátterét a főszereplő, a kisbárány értetlen riadalmának.

Zalán Tibor realizmusba rejtett impresszionizmusról beszél a novellista Mikszáth művészetében. Ezt a szálat ragadja meg remekül az akvarellista a másik képen. A papírra percek alatt felvitt vízkékek és -zöldek, párás szürkék és szomorú lilák jól érzékeltetik az árvíz utáni – meteorológiai és lelki – atmoszférát. A történet szomorúságát egyetlen alakba, az ismeretlen felé a tulipános ládán úszó, elárvult kis bárányba sűríti. S ahogy a házak és a kóróként meredező fasor a megáradt patak vizén tükröződik, úgy a képen a végtelen lemondás és fájdalom. Vajon „csak” szomorúság van? Vajon elmarad a tragédia? Vajon a felhők mögül előbukkanó nap a happy endet előlegezi-e meg vagy csak az igazság napfényre kerülését? Aki olvasott már Mikszáthot, tudja a választ.

Horpácson, az író régi háza előtt van egy bronzszobor. Hosszú, karfás pad, amilyeneket régi tornácokon látni. A pad egyik végében ül az író, az elmaradhatatlan pipával a kezében, de mellette még van bőven hely. Oda lehet telepedni – fényképezkedni, olvasni, gondolkodni. Hallgatni, mit susognak a hatalmas fák között a nógrádi szellők.

Jelképesen üljünk mellé mi is! Feltöltődve Réti Zoltán színeivel vegyük le a polcról egy kötetét, és figyeljük a régmúlt idők ma is aktuális történeteit!

Zászkaliczky Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::