Égtájoló

Hozzászólás a cikkhez

Többéves ádáz küzdelem után az ezredfordulóra végre megszületett a „minden európai igényt és követelményt” kielégítő romániai restitúciós törvény, magyarán az elkobzott magán- és közösségi tulajdon visszaszolgáltatását szabályzó normák csokra.

Néhány lelkesen naiv magyarországi ismerősöm nem titkolt irigységgel mondogatta, hogy ez a mi autochton kreációnk mennyivel ésszerűbb, egyszerűbb, egyértelműbb, mint az elbonyolított magyarországi változat. Igyekeztem megnyugtatni őket, hogy azért a látszat néha csal, meg hogy szép hazánkban nem is annyira a törvény szellemével, intenciójával van baj, hanem annál inkább a törvényalkalmazó politikai szándékkal, egyáltalán a jogkövetés és jogérvényesítés gyakorlatával, hiszen az ördög a részletekben rejtőzik.

Lelkesedés ide vagy oda, már vártam – ismerve a cégért –, hogy leleményes törvényalkalmazóink milyen fortélyokat fognak kieszelni, megakadályozván az „idegen jellegű” kisebbségi egyházak, szervezetek, magánszemélyek hirtelen gyarapodását, nyilvánvalóan a legitim többség, az őt reprezentáló állam kárára.

Erre sajnos nem kellett sokat várni. A restitúció alkalmazása kapcsán egy régi Hofi-kabaré jelenete jutott eszembe. Az ország nagy nevettetője egy alkalommal felmutatta bütykös hüvelykujját: „Látja?!”, majd öklébe zárva elrejtette – „Nem látja!” –, aztán hüvelykujját a mutató- és a középső ujja közé dugva jókora fityiszt mutatva jelentette ki: „Na látja!” Hasonlóan működik ma a romániai, demokratikus, EU-konform restitúció. Olyan „nesze semmi, fogd meg jól” alapon.

Ha valaki a Hofi-poén sokatmondó jelentését nem ismerné, szabadjon egy másik jelre utalnom. Pest vagy Kolozsvár utcáin széles körben elterjedt szívélyes köszöntése sok-sok gépkocsivezetőnek, hogy égnek emelt középső ujjukat mutatják egymásnak. Valami hasonló értelmű megoldást nyújtanak a jóvátételi törvény hűséges alkalmazói is, biblikusan értelmezve és alkalmazva, miszerint akinek van, az még kap, akinek nincs, attól még azt is elvennék, amije nincs.

Efféle furcsaságokat éppen az EU-konform időkben próbálunk túlélni. Az eddigi általános gyakorlat az volt, hogy egyházunk – s vele együtt a történelmi magyar testvéregyházak – rendszerint olyan ingatlanokat kapott vissza simán, gond nélkül, amelyek többnyire értéktelenek voltak; lepusztítottak, romosak, amolyan se ajtaja, se ablaka, se teteje állapotúak, melyek egyértelműen terhet és nem hasznot jelentettek.

Más a helyzet és a módszer azonban az értékes, jobb állapotban levő városi ingatlanok visszaszolgáltatása esetében. Itt ügyesen beindult a „Hofi-effektus”. Az értékes ingatlanok egy részét – hála az európai demokrácia ambivalenciáinak, az intézményesített amnéziának, no meg a szelektív típusú demokráciának – az állam ilyen-olyan mondvacsinált jogcímen eladta, mondván, visszaállamosítani „újkori demokráciában” pedig nem lehetséges. Marad hát az évekig tartó, kilátástalan kimenetelű pereskedés, valamint a perrel járó csillagászati kiadások. Egy másik alkalmazott módszer olyan esetekben, amelyekben egy kormányhatározat, netán bírósági végzés birtokba juttatta a jogos tulajdonost, a gyorsított tatárjárás volt: az ingatlan tulajdonba helyezés előtti céltudatos és határozott tönkretétele, ilyenformán megkaphattuk történelmünk rommá lett relikviáit.

Most egy újabb módszernek vagyunk tanúi és elszenvedői. Annak rendje és módja szerint valamikori brassói evangélikus középiskolánk belvárosi, gyönyörű épületét, amelyet 1948-ban egy tollvonással államosítottak, 2009-re sikerült törvényesen és végérvényesen visszaszerezni. Legalábbis azt hittük, mi, boldog naivak. Volt itt is természetesen gyorsított tatárjárás, de hogy a dolog mégse legyen olyan egyszerű – sőt még ennél is bonyolultabb –, született egy olyan jópofa határozati alpont, melynek értelmében a hatvanegy év bitorlás után mi, a jogos tulajdonosok kénytelenek vagyunk tetemes kártérítést fizetni az államnak, amiért a hatvanas évek közepén – a hozzájárulásunk nélkül és akaratunk ellenére – az épületet megtoldotta egy új szárnnyal. Az okos kis határozat pedig kimondja, hogy az újra tulajdonba helyezésnek csak akkor lehet érvényt szerezni, ha megtérítettük az államot ért kárt. Ellenkező esetben – demokrácia ide vagy oda, emberi jog, tulajdonjog, a tulajdon szentsége – mégis lesz visszaállamosítás.

Ennél is cifrább a sepsiszentgyörgyi református kollégiumépület visszaszolgáltatásának ügye. A 2008-as visszaszolgáltatás és birtokbavétel után most a Korrupcióellenes Ügyészség rendelt el nyomozást és vádemelést „okirat-hamisítás” címén. Nevezetesen azzal vádolva a református egyház jogtanácsosát, a visszaszolgáltató bizottság magyar tagját, hogy meghamisították az eredeti dokumentumokat, a tulajdoni papírokat, mivel a kétszáz éves épület sosem volt a református egyház tulajdona. Felhívom kedves olvasóink figyelmét, hogy egy olyan épületről van szó, amelyet évszázadokon keresztül birtokolt és működtetett az Erdélyi Református Egyházkerület, akkor is, amikor közjogi értelemben Románia még nem is létezett…

Vagyonzárolás, kihallgatás, meghurcolás, besározás a következmény. Mi ez, ha nem nagyon durva megfélemlítése mindazoknak, akik jogos örökségükről, jóvátételről, kártérítésekről mernek álmodozni, netán ennek érdekében tenni is valamit? Értsük meg végre, hogy nálunk nagyon szelektíven működik a demokrácia, mert amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek.

Ilyenkor megnyugtató, hogy minden elkövetett és elkövethető törvénytelenség, jogsértés ellenére mi az Európai Unió részei, tagjai vagyunk. Azé az EU-é, amely köztudottan az újkori demokratikus berendezkedés szigorú és halálosan elkötelezett őre. A magyar médiatörvény gerjesztette többhetes cirkusz kapcsán legalábbis ebben a szerepben tündökölt, megvédve a demokráciát és talán még a köztársaságot is Magyarországon.

Egy kicsit csodálkozom azon, hogy a bennünket érő folyamatos jogsértések, diszkrimináció, szelektív demokrácia ügyében miért ilyen nagy a csend. Mintha a mi helyzetünk visszássága nem váltott volna ki akkora felháborodást, olyan hangorkánt, mint az elhíresült magyar médiaügy.

Én biztos vagyok benne, hogy ez csak egy kis véletlen, esetleg félreértés. Meg vagyok szentül győződve, hogy a magukat demokratának, progresszívnek, humánusnak, igazságpártinak definiáló hivatásos filozófusaink, hiteles szócsöveink, közéleti nagyjaink nemcsak a magyarországi sajtószabadság ügyében, a magyarországi demokráciát féltve ébresztgetik vehemensen a világ lelkiismeretét, hanem elkötelezett demokrataként értünk, a mi ügyünket illetően is megteszik. Meg vagyok győződve, hogy ezt ugyanolyan nyíltan, bátran és kellő vehemenciával fogják megtenni, mint néhány hete odahaza, megmutatva ezáltal, hogy hamis a vád, mely szerint bizonyos pártok, érdekcsoportok szócsövei lennének, hogy őket nem aljas önérdek motiválta, hanem valóban egy magasabb rendű filozófiai, etikai, netán politikai eszme.

És várom, hogy az elkövetett jogtiprás ügyében Jean Asselborn luxemburgi külügyér úr, Martin Schulz, Daniel Cohn-Bendit, Bokros Lajos képviselők és „szócsöveik” – a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Financial Times, a Süddeutsche Zeitung – értünk, a mi ügyünkért pont olyan hévvel és indulattal szálljanak síkra, mint ahogyan a médiatörvény esetében tették. Mert ha netalán fellépésük túlzó volt is, tele tévedésekkel, csúsztatásokkal, drámai felhangokkal, indulattal – mégis hiteles, mert őszinte, mert ők így érezték, és ekként cselekedtek. Ha azonban most csendben lapítanak, nem látnak, nem hallanak, nem szereznek tudomást a romániai visszaélésekről, jogsértésekről, akkor az egész ügy evidens. Akkor semmi más nem történt, mint hogy aljas politikai eszközzé silányították önmagukat, részeivé váltak egy agymosó, tömeghülyítő propagandagépezetnek, amolyan szelektív demokraták lettek.

Akkor számomra ez az egész EU-s ügy, demokrácia, szabadság, jogegyenlőség nem más, mint egy nemes gondolat ízléstelen karikatúrája, célzott demagógia, dagadó számlákkal, afféle: Látja?! – Nem látja? – Na látja!

::Nyomtatható változat::