Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Élt kö­zöt­tünk egy fér­fi, aki rö­vid éle­té­ben az egyik leg­sú­lyo­sabb élet­mű­vet te­rem­tet­te meg. Kon­dor Bé­la – feb­ru­ár 17-én len­ne nyolc­van­éves – va­rá­zsos fes­tő, gra­fi­kus volt. És köl­tő min­den ízé­ben, szin­te kö­vet­he­tet­len mély­sé­gek­ből hoz­ta föl kü­lö­nös asszo­ci­á­ci­ó­it. Minden­nek az esszen­ci­á­ja pe­dig a rajz, az ör­vé­nyes és gu­ban­cos, az eget és a föl­det be­szö­vő vo­nal. „Rend­kí­vü­li szem­pár für­ké­szi itt ön­ma­gát, a vi­lá­got és ben­nün­ket” – ír­ta a ba­rát, Pi­linsz­ky Já­nos. A szí­nes réz­kar­cok mes­te­re, Gross Ar­nold így val­lott ró­la: „Kon­dor Bé­la a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek leg­je­len­tő­sebb mű­vé­sze; mun­ká­i­ban a kor­szak bo­nyo­lult, el­lent­mon­dá­sos vi­lá­gát mu­tat­ta meg dan­tei nagy­ság­gal.” Mind­ezt ha­tal­mas lo­bo­gás­sal, éget­ve ma­gát szün­te­le­nül. Nem cso­da, hogy csak negy­ven­egy éves ko­rá­ig bír­ta erő­vel.

Az el­telt év­ti­ze­dek alatt ész­re­vét­le­nül a kor­tár­sak is meg­fo­gyat­koz­tak. Las­san alig él szem­ta­nú, aki kö­zel­ről lát­ta ezt a lá­zas éle­tet. Je­les fo­tó­mű­vé­szünk, Mol­nár Edit sok­szor fény­ké­pez­te a fes­tőt, meg­örö­kít­ve a hét­köz­na­po­kat s utol­só éj­sza­ká­ját is.

– Az a kul­túr­po­li­ti­ka, ami­ben mi él­tünk, 1956 után örült, hogy ma­rad­tak fi­a­ta­lok – kez­di az em­lé­ke­zést. – Mert min­den ha­ta­lom­nak szük­sé­ge van az if­jú­ság­ra, fő­leg a te­het­sé­gek­re. Mi­kor so­kan disszi­dál­tak, so­ka­kat ki­vé­gez­tek, meg­fo­gyat­ko­zott a ma­gyar­ság, ak­kor itt ma­radt Kon­dor Bé­la, Pi­linsz­ky Já­nos, Nagy Lász­ló, Ju­hász Fe­renc, Szo­ko­lay Sán­dor, Dur­kó Zsolt, Gaál Ist­ván, a fil­mes, és még so­rol­hat­nám so­ká­ig.

Kon­dor tár­sa­sá­gi em­ber volt, de nem sze­ret­te a nyil­vá­nos­sá­got. Tisz­tá­ban volt az­zal, hogy a fel­szó­la­lá­sok­nak nincs ér­tel­me, el­mond­ják, és ma­rad min­den a ré­gi­ben. Kris­tály­tisz­ta fej­jel lát­ta a kör­nye­ze­tét, a köz­é­le­tet, a po­li­ti­kát. So­ha nem hasz­nált nagy sza­va­kat, „ha­za”, „nem­zet”, de tu­dott tö­mör mon­da­tok­ban pon­tos vé­le­ményt mon­da­ni.

– Ezért nem ked­vel­ték?

– Aczél és tár­sai tud­ták, hogy Kon­dor ke­mény egyé­ni­ség. A hi­ú­sá­gá­ra apel­lál­va nem le­het le­ke­nye­rez­ni. De sze­ret­te a kocs­má­kat, sze­re­tett a pult mel­lett áll­ni, s ter­mé­sze­te­sen tu­dott be­szél­ni az egy­sze­rű em­be­rek­kel. A Bat­thyá­ny té­ri bo­ro­zó­ban tény­leg jó bort mér­tek, a ra­ko­dó­mun­ká­sok, a sze­nes­le­gé­nyek, de az ér­tel­mi­ség leg­ja­va is meg­for­dult ott. Ő nem jó­po­fás­ko­dott, ha­nem vi­tat­ko­zott ve­lük.

– Kik vol­tak a leg­jobb ba­rá­tai?

– Nem ez volt az iga­zi szel­le­mi kö­re, a leg­fon­to­sabb ba­rát­ja Pi­linsz­ky Já­nos volt. Ve­le olyan szin­ten be­szél­ge­tett, hogy én a fe­lét sem ér­tet­tem. Mint­ha a lét, Is­ten fo­gal­mát pró­bál­ták vol­na meg­fej­te­ni. Két na­gyon mű­velt és teo­ló­gi­a­i­lag fel­ké­szült em­ber vi­tá­zott. Olyan kö­zel ke­rül­he­tett szel­le­mi­sé­gé­ben a lét, a nem­lét, a vég­te­len, hogy nem volt szük­ség kör­mon­da­tok­ra. Azért le­he­tett már a fő­is­ko­lán is köz­pon­ti fi­gu­ra, mert a ter­mé­sze­tes hét­köz­na­pi­sá­ga min­den­kit el­bű­völt.

Mes­te­re, Sző­nyi Ist­ván sok­szor el­mond­ta, hogy in­kább gra­fi­kus al­kat. Ami­kor jött, hogy Bé­lát ki kell rúg­ni, a „kom­mu­nis­ta” Ék Sán­dor men­tet­te meg, fog­gal-kö­röm­mel har­colt ér­te, az asz­talt ver­te, hogy pont őt, a leg­te­het­sé­ge­seb­bet akar­ják el­ta­ná­csol­ni. El­in­téz­te, hogy Kof­fán Károly át­ve­gye a gra­fi­ku­sok­hoz, aki úgy bánt ve­le, mint egy kész mű­vésszel.

– Sok­szor mel­lőz­ték?

– Volt idő­szak, ami­kor köl­csö­nök­ből élt, mert sem­mi­lyen meg­bí­zást nem ka­pott. Oly­kor köny­ve­ket il­luszt­rált. Így küsz­kö­dött, és egész éle­té­ben fil­lé­res gond­jai vol­tak. Irigy­ség, fél­té­keny­ség nem volt ben­ne; óva­to­san bí­rál­ta má­sok mun­ká­it, ha kel­lett, per­sze meg­mond­ta szi­go­rú íté­le­tét.

– Fes­tő, gra­fi­kus, köl­tő volt. És még a ze­né­hez is ér­tett.

– Egy lő­rin­ci kis­pol­gá­ri csa­lád adott ilyen zse­nit ne­künk. A ma­ma a vi­lág leg­ag­gó­dóbb, leg­ér­zé­ke­nyebb édes­anyája volt. A kéz­mű­ves­sé­get Kondor a pa­pá­tól ta­nul­ta meg. Bé­la min­dent meg tu­dott csi­nál­ni, hang­sze­re­ket ké­szí­tett, mint egy ezer­mes­ter. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy a na­gyok, mint Bach, Dan­te, Goe­the va­la­mi­faj­ta su­gal­la­tot kap­nak. Men­nek az ut­cán, és hal­la­nak egy dal­lam­tö­re­dé­ket, és ab­ból lesz a nagy mű. Kon­dor az édes­ap­já­tól ka­pott min­dent: a fes­té­szet­hez, a réz­karc­hoz, ami tech­ni­ka kel­lett, nem is ta­nul­ta, mert úgy a ke­zé­hez si­mult.

Sok ne­vet em­lí­tet­tünk, a leg­na­gyob­ba­kat, de meg­mon­dom őszin­tén: Kon­dor Bé­la a ki­vá­lasz­tott ke­ve­sek kö­zé tar­to­zik!

– Az ilye­nek éle­te két­sze­re­sen is nehéz.

– Küz­del­mes éle­te volt. Mert ha va­la­ki zse­ni és ki­vá­lasz­tott, már min­dent ért, ami­kor mi még nem is sejt­jük, mi­ről van szó. És így él­ni, hogy má­sok nem lát­ják… Vol­tak pap ­tár­sak, és volt Pi­linsz­ky is, de ő ké­sőbb na­gyon meg­vál­to­zott. Mi­kor lát­tam őket a hat­va­nas évek­ben, Pi­linsz­ky na­gyon halk sza­vú, sze­ré­nyen öl­tö­ző em­ber volt, a nagy­bá­csi­tól örö­költ té­li­ka­bát­já­ban. Nagy ze­ne­hall­ga­tó, de Kon­dor gyö­nyö­rű­en ját­szot­ta Ba­chot. Ha el­men­tünk a mű­ter­me előtt es­te ti­zen­egy óra­kor, ki­hal­lat­szott az ut­cá­ra a fen­sé­ges mu­zsi­ka.

– Be­fe­je­zé­sül a meg­íté­lé­sé­ről kér­de­zem: hol a he­lye a ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet­ben Kon­dor Bé­lá­nak?

– Men­jünk vé­gig, hol van Ko­dály Zol­tán? Hol Né­meth Lász­ló? Tu­laj­don­kép­pen az em­lí­tett na­gyok kö­zül sen­ki nincs mél­tó hely­re so­rol­va… Nem olyan a ma­gyar szel­le­mi élet, hogy „te jó ég, ezek az em­be­rek örök fé­nyű csil­la­gok!”

Kon­dor­ba, ahol le­he­tett, be­le­mar­tak. Meg­kér­dő­je­lez­ték és be­sá­roz­ták. Nem is tu­dom, a fi­a­ta­lok tud­ják-e, hogy volt itt egy zse­ni­á­lis em­ber, Kon­dor Bé­la. Hogy itt volt Pi­linsz­ky Já­nos. Mi tör­tént eb­ben az or­szág­ban?

Em­lék­szem, egy­szer 1976-ban a meg­ré­mült te­rem­őr né­ni­kék jaj­gat­tak, hogy a fiatalok be­nyom­ják a ka­put. Mert be akar­tak men­ni, akár­hogy, a Nagy Lász­ló-est­re! Mind­egy, hogy a lép­csőn ül­ve vagy áll­va, de ott len­ni! La­ci azt mond­ta: en­ged­jék be őket. És em­lék­szem, a far­mer­nad­rá­gos, hosszú ha­jú, ta­risz­nyás, tor­na­ci­pős fi­a­ta­lok be­özön­löt­tek fel­sza­ba­dult arc­cal: csak egy te­rem­ben le­gye­nek a köl­tő­vel. Nem is egy te­rem­ben, csak egy ház­ban, ott, ahol ő van.

Ez az if­jú­ság ho­vá tűnt? És a gye­re­ke­ik? El­fá­sul­tak, nem ér­dek­li őket a szép­ség? Nem tu­dom. Csak azt a bol­dog es­tét kí­vá­nom ma­gunk­nak, mind­annyi­unk­nak: Nagy Lász­ló-ver­se­ket, Hu­szár­ik-fil­me­ket, Kon­dor-ké­pe­ket, hogy hi­tünk­ben erő­söd­jünk, és éle­tünk­ben gaz­da­god­junk!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::