Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A közelmúltban iktatták be a gyõri evangélikus Öregtemplomban Klell Erzsébet diakonissza testvért, akit egyhangúlag választottak meg a Gyõri Diakonissza- anyaház fõnökasszonyának. Baba néni – ahogy Klell Erzsébetet mindenki ismeri – a Soproni Evangélikus Vendégház vezetõi állását cserélte fel erre az új szolgálatra. Mint mondotta: „Ha egy ajtó becsukódik, Isten mindig nyit egy másikat. Az Isten most ezt az ajtót nyitotta ki elõttem.”

Klell Erzsébet Gyõrött született, négy testvér közül õ volt a legfiatalabb. Középiskolás korában egy evangelizációs sorozat hatására döntött úgy, hogy munkát vállal az Úr aratásában. Errõl õ maga így vallott:

– Kisgyermekkorom óta forgattam a Bibliát, amit emlékszem, mindig a nõvérem fiókjából vettem ki. Tízéves koromban volt egy álmom. Jézus jeruzsálemi bevonulásáról álmodtam, és tisztán hallottam Jézus hívó hangját. Ettõl fogva még buzgóbban olvastam a Szentírást, de még nem hoztam meg a végsõ döntést. Erre csak Kovács Géza evangélizációja után került sor. Emlékszem, hogy az igehirdetés alapigéjét a Jelenések könyvébõl választotta az igehirdetõ: „Ezért mivel langyos vagy, és sem meleg, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” Ezután egy másik meghatározó élmény is a diakonisszaszolgálat felé indított. Érettségi elõtt az egyik ifjúsági csendesnapon Kada Judit tett bizonyságot, és ekkor már határozottan éreztem az Úr hívását. Akkor felálltam, és ezt meg is mondtam a csendesnapon részt vevõknek. Vallomásom után elénekeltük az „Oh, mily boldog ember az, aki az Úrnak él” kezdetû éneket, én pedig 1950. szeptember elsején beléptem a gyõri anyaházba.

*– Hogyan éltek akkoriban a diakonisszák?*

– Az evangélizációnak és az abból fakadó ébredésnek köszönhetõen velem együtt tizenkét nõvér lépett be az anyaházba, és ez megpezsdítette az otthon életét. Délelõttönként tanultunk, délután pedig végeztük feladatunkat. Mindegyik nõvér kapott egy idõs gondozottat, akit teljesen el kellett látnia. Emlékszem, az én emberemet Berger Cecíliának hívták. Hetente takarítanunk kellett, továbbá kerti munkákat végeztünk, és felváltva osztottak be bennünket konyhai szolgálatra. Szigorú rendet tartottak, de ezt mi nem bántuk, szívesen vállaltuk.

*– Azután eljött az a pillanat, amikor mindenkinek el kellett hagynia az anyaházat... Miként emlékszik vissza azokra a napokra?*

– Akkor én éppen gyermekeket üdültettem Sopronban, a mostani vendégház helyén álló épületben. Ott kaptam a hírt, hogy november 30-ig az összes diakonisszának el kell hagynia az anyaházat. A nõvérek csak néhány bútort vihettek magukkal. Mi vittük ki egymás bútorait a vasútállomásra, és segítettünk a rakodásban. Én azonnal hazamentem, és három évig nem álltam munkába, hanem nõvérem gyermekére ügyeltem. Csak 1953-ban helyezkedtem el, mégpedig elõször az Élelmiszer-kiskereskedelmi Központ irodájában, majd késõbb az SZTK nyugdíjosztályán. Mindkét helyen irodai munkát végeztem.

*– A soproni vendégház vezetõjeként vette fel újra az egyházi szolgálat terhét?*

– Így van. Már nyugdíjas voltam, amikor a vendégház épülni kezdett. Én kezdettõl végigkövettem az építkezés fázisait, ha kellett, magam is beálltam a munkába. Amikor aztán megnyitottuk a házat, megbíztak a vezetésével. Szívesen mondtam igent, és ezt a döntésemet máig nem bántam meg. Az életem volt a vendégház. Nagyon szép éveket tölthettem el Sopronban. Szép, de gondokkal teli évek voltak ezek. Sokszor elaludni sem tudtam, mert a fejemben mindig ott járt a gondolat: holnap milyen feladatok várnak rám.

*– Az anyaház fõnökasszonyaként újabb feladat elé állította az Isten. Milyen érzésekkel kezdi ezt az új szolgálatot?*

– Valaki nekem soproni szolgálatom vége felé azt mondta, hogy ha egy ajtó becsukódik, Isten mindig nyit egy másikat. Ezt én is így vallom, nekem az Úristen ezt az ajtót nyitotta ki. El kellett fogadnom ezt az új feladatot. Eddigi életem során is mindig azt vallottam, és azzal a hittel álltam a szolgálatba, hogy amit teszek, azt az Úr iránti szeretetbõl teszem, és az iránta való hála tesz engem készséges szolgává. Nem véletlenül választottam szolgálatom mottójaként ezt az igét Márk evangéliumából: „Ha valaki elsõ akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenki szolgája.” Tudom, hogy falrengetõ nagy terveket nem fogok tudni megvalósítani itt, az anyaházban. Ám jelenleg kilenc nõvér szeretne békés testvéri közösségben e helyütt élni. Közülük én vagyok a legfiatalabb, ezért az én feladatom és felelõsségem, hogy ezt a testvéri közösséget a lehetõ legtöbb szeretettel megtöltsem.

Kiss Miklós

Regionális hozzárendelés: Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület

::Nyomtatható változat::