Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

Úrvacsorai liturgiánkban a szereztetési ige záradékaként mintegy indoklásul ezt a gondolatot szólaltatja meg a szolgáló lelkész. Majd kétszer hangzik el részben imádság, részben elbocsátás formájában ugyanez: „Úr Jézus Krisztus, aki halott voltál, de íme élsz örökké, és mindent megteszel üdvösségünkre, add meg most mindenkinek azt, amire szüksége van (…), hogy valamennyien részesüljünk minden értelmet meghaladó békességedben, és megízleljük eljövendő országod örömét.” Végül az elbocsátó szakaszban a lelkész így szól: „Testvéreim, menjetek el, és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását.” – Így három időbeli vonatkozása van ezeknek az ősi kifejezéseknek: utalás a múltra, örömteli reménység a jövőre, valamint a megfeszített Bárány és feltámadott Úr küldő ereje a jelenre érvényesen.

Ez a mondat az apostoli hagyományt őrző egyházakban más és más formában, de lényegében azonosan alkotórésze az úrvacsorai liturgiának. Megváltásunk szent titka a megöletett Bárány áldozati halála, a halált győző Vitéz erejének meghirdetése és a lelkész ajkán megszólaló vagy a gyülekezet válaszaként hangzó ígéret, imádság formájában.

Itt éljük át, hogy az úrvacsora emlékezés Jézus Krisztus rendelkezésére, az apostoli hagyomány komolyan vétele és minden más egyházi cselekménytől megkülönböztető központi titokra utalás. Nem a kenyércsoda egykori megismétlése ez, nem is a kánai menyegző atmoszférájának érzékeltetése, nem is csupán páskavacsora az Ószövetség értelmében, hanem az Úr szent vacsorája, az Újszövetség meghirdetése. Itt, a földön élő egyház tagjainak szent, hitet tápláló eledele, amelyben a megfeszített, de feltámadott Úr önmagát kínálja, közösségében részesíti mai tanítványait, és egyben meghívja az eljövendő lakomára, a Bárány menyegzőjére övéit.

Az úrvacsora szentség, azaz titok. A görög müsztérion szó latinul sacramentum, vagyis titok. Ezt a titkot nem mi teremtjük, nem is a mi áldozatunkon múlik, hanem Jézus Krisztus életére, megváltó halálára és halált győző feltámadására utal, ezt jeleníti meg, és teszi érvényessé. A titkot nem magyarázni kell, hanem csodálni. Nem a szentség elemeit imádjuk, hanem Jézus Krisztus személye és munkája előtt hajtunk térdet. Melanchthon az isteni titokkal kapcsolatban írta: „nem az explanatio, hanem az adoratio a mi dolgunk (azaz nem a magyarázkodás, hanem az imádat)”. Luther sem az iskolás filozófia mindent megmagyarázni akaró szerepére hivatkozik, hanem Jézus Krisztus szavaira. Ezekben bízott és hitt.

Nem véletlen, hogy Magyarországi Evangélikus Egyházunkban is megmaradt az úrvacsorai oltári térdeplő, a hódolat kifejeződésének helye templomainkban. Az egyetlen hely, ahová még – az eskütételen vagy az esküvőn kívül is – letérdelnek a gyülekezet tagjai. A térdelés a hódolat jelzése – Isten népe csak Ura előtt hajt térdet. Az Ószövetség népének sem volt szabad térdet hajtania a hamis istenek előtt (szobrok, képek, uralkodók). Az evangéliumok szerint Jézus nem hajtott térdet a sátán vagy akár a főpap, akár a helytartó Pilátus előtt, de többször térden állva vagy leborulva imádkozott Atyjához. A korai kereszténység tagjai sem hajtottak térdet a Római Birodalom császára vagy főemberei előtt.

Főleg a húsvét utáni történetekben olvassuk, hogy a tanítványok térdet hajtanak a feltámadott Jézus előtt: a már nem kételkedő Tamás, az újra tanítvánnyá lett Péter vagy a többiek a missziói kiküldés előtt (Mt 28, Lk 34). Pál apostol is így imádkozik pl. az ApCsel 20,21 szerint.

Nyilván nem a testhelyzet a döntő, de ez is jelzésértékű lehet. Kálvin még térden állva imádkozott, Luther önmagát is biztatta: „veled együtt térdel és imádkozik az egész kereszténység”. Karl Rahner, híres római katolikus teológus mondta, hogy csak a térden álló teológiában hisz. Az igehirdetés tudományára tanító profeszszorok ismételten felhívják a figyelmet a „térdelő előkészület” fontosságára, hogy az igehirdetés ne előadás, hanem személyre szóló evangéliumhirdetés, személyek találkozása legyen. Pál apostol még levélírás közben is térdre ereszkedik (Ef 3,14), máskor együtt énekli a gyülekezettel, hogy egykor minden térd meghajol a magát kiüresítő, majd hatalmat nyert Úr előtt (Fil 2). Ez a hódolat különbözik a hálaadástól, bűnbánattól, könyörgéstől, ez az Urat Önmagáért dicsérő imádás. A Jelenések könyve szerint angyali seregek is így állnak meg az Örökkévaló trónja előtt, de az Ószövetség nagy szenvedője, Jób is porban és hamuban, mégis hódolva imádja Istenét.

Amennyire az Ige tiltja az emberek előtt a térdhajtást, annyira ajánlja ugyanezt egyeseknek és a gyülekezeteknek egyaránt: „jöjjetek, hajoljunk meg, essünk térdre az Úr előtt” (Zsolt 95). Máskor azt ígéri, hogy egykor majd még a pogányok is, sőt az egész föld leborul az Úr előtt (Zsolt 22, Zsolt 66).

Mi és ki előtt hajt térdet a mai ember? Vagyon, jólét, hatalom vagy más bálvány előtt? Az úrvacsora ma említett mondanivalójában Jézusra irányítja figyelmünket, akinek egyedül jár a dicséret, dicsőség. – Az adoráció ősi szava, fogalma (hódolat, imádás) csak Istennel lehet kapcsolatos, az adoráns pedig a Krisztus előtt térdeplő nép. Emberek vagy eszmék imádása Krisztustól rabolja el a jogos tiszteletet. Bárcsak a mai földön járó gyülekezetünk ecclesia orans, Urát önmagáért is imádni tudó gyülekezet lenne. Erre segítsen az úrvacsorában hozzánk érkező megöletett Bárány, a halált győző Krisztus!

Hafenscher Károly (id.)

::Nyomtatható változat::